A legtöbb nevelési probléma gyorsan megoldódna, ha a szülők, és főként az édesanyák bíznának saját magukban. Bátran támaszkodnának saját szülői képességeikre, ha nem akarnának folyton tökéletesnek lenni, egyszerre megfelelni minden valódi és vélt elvárásnak. Sok családdal és a legkülönfélébb problémákkal találkozom munkám során, és rengetegszer előfordul, hogy ott a kézenfekvő megoldás a családban, a szülők fejében, de olyannyira bizonytalanok, hogy mégsem mernek semmit sem tenni. Az, hogy gyerekekkel foglalkozom a Kölyökszervizben, csak álca. Nekik nincsen szükségük túl sok segítségre tőlem, a szülőknek viszont igen. A dolgom főként az, hogy az anyákban ébresszem fel a magabiztosság érzését. De miért nincs az ott magától?
Szeparált világban élnek az édesanyák. Jó esetben ott egy anya, esetleg egy nővér a családban, aki tanáccsal tud szolgálni, de az igazság az, hogy már nem létezik az a női közösség, amelyik saját tapasztalataival támogatta az édesanyát a várandósságtól, a szülésen át, a gyereknevelésig, és olyan sok biztonságot adott. A lakásba bezárva, egy-egy részinformációhoz juthatnak játszótéren, barátnőktől, az internetről. Nagyon jó kezdeményezések a zárt anyacsoportok a közösségi médiában, vagy anyáknak szóló segítő kezdeményezések, mint például az anyacsavar.com kezdeményezés.
Túl sok féle nevelési irányzat létezik, a szülő felelőssége a választás. Kezdetben volt az autoriter, hatalmon alapuló nevelés. Nagyon egyszerű, ha valami nem tetszik, büntesd meg, akár a verés is belefér. Ehhez képest, ma se szeri se száma a különböző megközelítéseknek, hetente jelenik meg egy újabb gyereknevelési könyv, ami felülírja az előzőeket. És még én is állandóan írogatok.
Bonyolult és veszélyes az élet. Bár a vadonban él, és valódi életveszélynek van kitéve, a természeti népek esetében egy hat éves kislány akár az egész családra rendszeresen főz. A városban örülünk, ha a cipőfűzőjét be tudja kötni, és kicsomagoljuk helyette a szendvicsét. A mindennapi veszélyektől – joggal – olyannyira megrémültünk, hogy lassan teljesen megfeledkezünk a nevelés lényegéről: önálló, döntésképes felnőtteket szeretnénk. Az önállóság helyett a mindentől való megóvás került fókuszba.
{adselite}
Maguk a gyerekek is másak. Nem tudom, és valójában nem is érdekel, hogy mindez azért van e, mert indigókék, vagy „hupilila” az aurájuk, de nap, mint nap tapasztalom, hogy sok újat hoztak a mai gyerekek, amiket figyelembe kell vennünk a velük való együttlétben. Az óriási öntudatukon túl szembeszökő a hiperérzékenység, amivel a világot szemlélik, empátiájuk kiterjed minden élőlényre, sőt, még a tárgyakra is. Emellett az is nagyon tanulságos, ahogyan az összekapcsoltságot megélik. Egy szakvéleményben olvastam, hogy beteges, ha egy óvodáskorú a Föld vízháztartásáért aggódik, ez nem az ő dolga. De az, és inkább tanuljunk tőlük!
Állandóan összehasonlítjuk magunkat. A médiából dől az idealizált anyakép, amivel folyamatosan összemérhetjük magunkat, de akár a játszótéri élményekből kiindulva is ott a lehetőség, hogy rájöjj, miben vagy sokkal rosszabb. Érdemes gyököt vonni mindenből, a látszat mindig csal, senki sem fogja nyilvánosan kiteregetni a szennyesét.
Túl sokféle választási lehetőség. Nem csak a gyereknevelésben, de általában az életvitelünket tekintve, rengeteg a lehetőségünk. Lehet valaki jó szülő egykét nevelve karriert építve, és öt gyerekért feláldozva minden szabadidejét a kertvárosban. Van, akinek bejön az iskola, és kicsit keményebb keretekre van szüksége, van, akinek jobb, ha magántanuló lesz. Nincsenek igazán szabályok, és ez elbizonytalanít. Mindenkinek saját szükségleteit, érzéseit kell figyelembe vennie, és ez sokaknak nem megy.
{adselite}
Túl sokat gondolkodunk. Túl sokat tudunk már arról, hogy a gyerekneveléssel „micsoda traumákat” lehet okozni, és kellően berezeltünk a lehetséges következményektől. Nemrég olvastam, hogy már kutatási eredmények is bizonyítják, hogy a bizonytalanság még az autoriter nevelésnél is rosszabb. Rengeteg anyukától hallottam, hogy már szomorú sem mer lenni, nehogy valami bajt okozzon a gyereknek. Szerintem nem lehet vegytiszta gyerekeket nevelni. A problémák és kihívások ugyanolyan fontos részei az életnek. Egy-egy „trauma” – ha már muszáj ezt a feleslegesen ijesztő kifejezést használni – egyben lehetőséget is rejt a tanulásra. Azt hiszem, lazábbnak kéne lenni.
Azt hisszük, hogy mindenre kell tudnunk elsőre a választ. Nagyon tetszik, ahogyan Milton Erickson, aki egy zseniális hipnoterapeuta volt végezte a terápiát. Amikor nem működött egy módszer a páciensnél, ezt nem kudarcként élte meg, hanem azt mondta: remek, most már azt is tudjuk, hogy ez nem működik, keressünk tovább. A keresés és próbálgatás előbb vagy utóbb meghozta gyümölcsét. Én a gyereknevelést is egyfajta keresgélésnek, mondhatni emberkísérletnek tekintem, sose tudhatjuk, mi működik, és mi nem.
Mintha csak kétféle anya létezne: tökéletes és rossz. Ezzel szemben egyre inkább azt vallom, hogy a legtöbb szülő képességeihez és tudásához mérten a lehető legjobbra törekszik, ezért mindenképpen jó szülő. Jó lenne eltörölni a fenti kategóriákat.
Mintha elfelejtettük volna, hogy senki más nem képes a saját testében új életet létrehozni, megszülni és táplálni. Ha ez sem elég ahhoz, hogy magabiztosak legyünk, akkor semmi…
