Amikor régen olvasgattam erről, mindig arra gondoltam, hogy ez az egész hülyeség. Miért lenne valakinek folyton bűntudata? Miért kételkedne állandóan magában, ha korábban volt önbizalma? Aztán rájöttem, az anyaság egy meg nem szűnő lelkiismeret-furdalás.
Persze mindez azért van, mert a gyerekednek mindenből a legjobbat akarod. Viszont sok idő rájönni, hogy igazából te vagy a legjobb neki. Főleg akkor, ha ilyen és ehhez hasonló gondolatokkal gyötröd magadat.
Minden a szülőszobán kezdődött
Biztos voltam benne, hogy patakokban ömlik majd a könnyem, amikor megszületik a gyermekem. Boldogan magamhoz ölelem, együtt sírunk és minden tökéletes lesz, mint a filmekben. Ehhez képest egyáltalán nem sírtam. Sem a fájdalomtól, sem az örömtől, sem a meghatottságtól. Egy dolgot éreztem: megkönnyebbülést.
Kezdjük ott, hogy annyira rövid volt a köldökzsinór, hogy miután megnehezítette a világrajövetelt, egyszerűen nem tudták azonnal a kezembe adni a kislányomat. Először a szülésznő, aztán a nővér, majd az apuka foghatta meg, utána jöttem csak én. Minderre rátett egy lapáttal, hogy iszonyúan fáradt voltam, mert másfél napja nem aludtam semmit, és vajúdással együtt bő 12 óra volt a szülés.
Arra azonban álmomban sem gondoltam, hogy (én, aki képes a meséken sírni és meghatódik a leggagyibb reklámokon), egyszerűen semmit sem fogok érezni, amikor megszületik a gyerekem.
Bűntudat number one: Hát milyen anya az ilyen?!
{adselite}
Lemondtam a szoptatásról
Nem voltak kétségeim afelől, hogy tudok majd szoptatni. Azt gondoltam, ez egy teljesen magától értetődő dolog, úgyhogy aggodalmaim túlnyomó részét inkább a szülésre koncentráltam. Bár én is megküzdöttem a kisebesedett mellbimbókkal, volt elég tejem, a babám pedig ügyesen szopizott. Pontosan úgy történt minden, ahogy meg van írva: a kislányom boldogan evett, villámgyorsan gyarapodott.
Aztán beköszöntött a hasfájós időszak, és elkezdtünk szenvedni az evésekkel. Kaptuk sorban a tanácsokat: sok a tej, kevés a tej, túl gyorsan jön, túl lassan jön, cumizavar, szopási sztrájk, növekedési ugrás. Én mindent kipróbáltam, becsszó. Etettem kádban, háton, négykézláb, fekve, ölben, mindenhogy. Összekarmolt, ütött, egész végig sírt, jól láthatóan minden erejével tiltakozott. Mindeközben úgy tűnt, mégis éhes. Hogy lehet, hogy egy csecsemő felülírja az evés alapösztönét? Tovább bonyolította a dolgokat, hogy a problémák kizárólag nappalra koncentrálódtak. Éjszaka úgy evett, mint régen, ezért senki, még a szoptatási tanácsadók sem tudták, mi lehet a gond. A gyerekorvosunk is csak széttárta a karját.
Aztán először az egyik, majd a másik cicimből sem volt hajlandó enni, már éjjel sem. Volt tejem, de totálisan elegem lett a bő három hónapnyi szenvedésből, ezért úgy döntöttem, próbáljuk meg a tápszert.
Bűntudat number two: Mások minden cseppért megszenvednek, hiszen az a legjobb a gyereküknek, én meg fejni sem voltam hajlandó.
Nem mindig vagyok a türelem mintaképe
Őszinte leszek, jelenleg elég nehéz eset a gyerekem. És hangos is. Nagyon. Sok más anyukához hasonlóan egész nap egyedül vagyok, viszont sajnos esténként és éjszaka is az esetek túlnyomó többségében, mert a párom külföldön dolgozik.
[quote width=”auto” align=”none” border=”#b94783″ color=”#444″ title=” “]Tudom, ez manapság nem egyedi eset. De aki nincs hosszú napokon, heteken át édes kettesben a gyerekével – gyakorlatilag szünet nélkül –, az nem tudja elképzelni, mindez mennyire feszélyező tud lenni. [/quote]
Igen, vannak rossz napok: fáj a hasa, jön a foga, megint front van, vagy éppen fúj a szél. De én hiába lesem az órát, hogy „hatkor úgyis beesik apa”, és beállhatok végre a zuhany alá, hogy legalább 5 percre nyugtom legyen.
Szóval telnek, múlnak a napok, és amikor az én leánykámnak száz közül egy játék sem jó, az ötödik kaja is hányingerkeltő, a pelenkázás és az öltözés forró parázsban hempergetés, az alvás pedig mindössze 20 perc, akkor könnyen kiborulok. Persze ettől nem változik semmi, én ugyanúgy ideges vagyok, ő pedig ugyanúgy hisztizik tovább.
Bűntudat number three: Egészséges, gyönyörű, huncut és csodálatos gyerekem van, és iszonyúan szar anyának érzem magam attól, hogy pillanatok alatt ki tud hozni a sodromból. Őszintén irigylem azokat, akik csak mondjuk, naponta egyszer borulnak ki a gyerekükre!
Fotók: giphy.com
