Tulajdonképpen szólhatna ez az írás bármilyen más nehézséggel küzdő gyermekről, és a szüleiről, hiszen végső soron minden anyának, szülőnek eljön az a fejezet az életében, amikor valami kellemetlen megpróbáltatáson kell átsegítenie a gyermekét. A mi nagy közös nehézségünk a dadogás lett.
[quote width=”auto” align=”none” border=”#b94783″ color=”#444″ title=” „]Számtalanszor botlok bele abba a szituációba, hogy szóba kerül a dolog egy távolabbi ismerőssel való hirtelen összefutás alkalmával. És hidd el, tudom, hogy Te, kedves ismerős, csak segíteni akarsz, de kérlek ne mondd nekem, hogy “ez semmiség”, vagy azt, hogy “más gyereknek ettől sokkal nehezebb sors jut”.[/quote]
Általában szemlesütve, szégyenkezve mormogok ilyenkor valami olyasmit, hogy “hát igen, igazad van”. És ne értsetek félre, természetesen tudom, hogy a hol helyünk, és minden nap hálát adok érte, hogy okos, gyönyörű, egészséges gyerekem van. El sem tudom képzelni min mehet át egy komolyan sérült gyermek édesanyja. De mégiscsak helyet adnék a saját aggodalmamnak is. Azt sem bagatelizálom el, ha szörny lakik a gyerek ágya alatt, és azt sem, ha hófehérre sápad egy darázs láttán. Más gondjával miért tenném? Olyan frusztráló jelenség ez, amivel neki minden áldott nap többször szembe kell nézni. És tessék megérteni azt is, hogy ő nem “más” gyerek. Ő az enyém. Hozzám küldte őt a sors, nekem adta, hogy segítsem, támogassam, és elindítsam az útján.
Egyáltalán nem adtam fel a reményt, hogy fog még gyönyörűen Pilinszkyt szavalni. De ha mégsem így alakul, akkor kötelességem őt felvértezni azzal a bölcsességgel, amivel teljes, és egészséges felnőttként élheti az életét. Ezen a ponton pedig kicsit általánosítanék. Teljesen mindegy, hogy milyen megváltoztathatatlan galiba érkezik egy gyerek életébe, neki az induláshoz nemcsak a hamuba sült pogácsára lesz szüksége. Ő az, akik még a kapuból -biztos, ami biztos alapon-, visszafordul a receptért is.
{adselite}
Minden mozzanatot egészében látva, egy lépéssel a világ előtt járva életbátorságot kell csepegtetnem belé. Fontos, hogy ne féltsem túl, de soha ne is hagyjam teljesen magára. A kivitelezéssel ugyan akadnak problémáim, de bízom benne, hogy menet közben továbbra is ráérzek a megoldásokra, és nagyjából tudni fogom azt, hogy mikor kell két lépést hátralépve hagyni, hogy megoldja a gondjait, és mikor kell majd csodás anyatigrisként szétmarcangolnom érte a fél világot. Tudom azt, hogy le kell küldenem a sarki kisboltba tejfölért, hogy biztonságos terepen készíthessem fel arra, amit az önállóságáért be kell vállalnia. Tudom, hogy ő eközben félelemmel a gyomrában reszketve nyit be a közértbe, mert tudja, hogy nem fog elsőre sikerülni a művelet. Megszenvedi majd. De megtanítom neki, hogy legyen büszke magára, hiszen megcsinálta, megoldotta, és nem nyílt meg alatta a föld. Megtanítom neki azt is, hogy fontos az önirónia, tudnia kell saját magán nevetni. Elviccelni, amit csak lehet, és nem folyamatosan fájlalni minden őt ért sérelmet. Tudom, hogy segítenem kell neki megtalálni, azt a területet amiben ő kiemelkedően jó, amit élvez. Ebben a közegben jól érzi majd magát annyira, hogy képes lesz megtartani a világba vetett hitét, és az önbizalmát. Megtanítom azt is, hogy amikor valami nagyon necces, és nagyon nem megy, megalázó, keserű, akkor segítséget kell kérnie, és nem kell eltűrnie semmit, amit nem érez méltónak önmagához. Felnőttként -empirikus úton beszerzett tudással- pontosan látom, hogy többségében nem a suli sztárjaiból lesznek a sikeres emberek. A mi kis “szépséghibás” gyerekeink erősebbek lesznek, mint az átlag. Nekik az élet minden területén többet kell majd bizonyítani. Kicsit jobban figyelnek majd rájuk, de sajnos nem mindig övezi majd jóindulat ezeket a tekinteteket. A normálistól talán több kínos helyzet, balul elsült első randi, rémes állásinterjú adódik majd, de ezt már igazán nekik kell majd megoldani, és felhasználni a gondosan elkészített útravalónkat.
De fel a fejjel, csodálatos kiskamasz, és csodálatos felnőtt lesz ezekből a gyerekekből. Mindig tudni fogják, hogy honnan indultak. Tisztelettel, alázattal élik majd az életüket. Elfogadóbbak lesznek, és észre veszik az apró örömöket. Tudnak majd küzdeni, és képesek lesznek megmutatni, hogy mire képesek igazán. A sok különös, és furcsa élményért cserébe egy remekül használható szűrőt is kapnak az élettől segédletül. Aki elfogadja, megszereti őket, és kitart mellettük az igazán rászolgált a bizalmukra. Ha ügyesek, és bátrak, akkor messzemenőkig teljes, stabil hátországgal rendelkező életük lehet.
Szóval elég a kesergésből! Rajtunk a világ szeme, hogy életrevaló kis Csodabogarakat neveljünk! Hisz tudjátok, a nomád népek is egy-egy hibás elemet szőnek a legcsodásabb szőnyegeikbe, mondván, tökéleteset csak Allah alkothat. A mi gyerekeink is így válnak tökéletlenségükben is egyedivé, és értékessé.
