Nagyon érdekes témát feszegető olvasói levelet kaptunk egy anyukától, aki önhibáján kívül a játszótéren keveredett féltékenységi jelenetbe. Szerzőnk nem is gondolta, hogy egy ártatlan, sablonos, „játszis” beszélgetés két idegen szülő között ilyen hatást tud kiváltani az egyik fél házastársából. Ti mit gondoltok, jogosan érzi magát megbántva?
A történetemben szereplő anyukával nagyjából pár éve ismerjük egymást, a gyerekeink azóta játszanak együtt a játszótéren, járnak közös oviba és bár nem vagyunk barátok, de azért egy nagyon kellemes, hülyéskedős, beszélgetős kapcsolat alakult ki közöttünk.
A mi játszóterünk nagyon családias, általában ugyan azokkal az emberekkel, jó a hangulat, a kölkök mintegy együtt nőnek fel, kollektíven odafigyelünk rájuk, nem csak a sajátjainkat tartjuk szemmel, hanem azokat is, akiknek a szüleivel nincs feltétlenül mindennapi érintkezés.
Ezzel a lánnyal is nagyjából ilyen a kapcsolat, bár azt gondoltam, ő egy kicsit közelebb áll hozzám, hasonlóan gondolkodunk, hasonló a mentalitásunk, a humorunk, ha előbb találkozunk, még a gyerekek előtt, mikor sokkal több időnk lehetett volna egymásra, egész jó barátnők lehettünk volna. De így is jókat röhögtünk együtt, kitaláltuk, mit főzzünk este, bosszankodtunk, ha valami sérelem érte a másikat, miközben napestig rohangáltunk a fiúk után, homokoztunk, vagy löktük őket a hintában.
Ismerjük egymás férjeit is, hiszen mindkettőnk párja megfordult egyszer-egyszer a játszin, de mivel ők mind a ketten később végeznek, későn érnek haza, így többnyire csak beugrottak értünk, hogy együtt menjünk haza.
Ezért is lepődtem meg, amikor pár nappal ezelőtt váratlanul a férje érkezett le a kisfiúval. A két gyerek megörült egymásnak és el is mentek játszani, én meg odamentem a férjhez, hogy megkérdezem, mi történt a feleségével, csak nem beteg? Beszélgetésbe elegyedtünk, munkáról, közlekedésről, dugókról, a gyerekekről, egész értelmesen eldumáltunk, mikor hirtelen megérkezett a felesége. Először nem is értettem, mi a baj, csak láttam, hogy olyan, mint a fúria, először rám sem nézett, aztán foghegyről odavetett egy hellót, kiráncigálta a gyereket és a férjét (szó szerint!) a játszótérről és eltűntek. Nem tudtam, hova tenni a dolgot, de aztán lezártam azzal, hogy mindenkinek vannak rossz napjai, majd elmondja, ha megnyugodott és el akarja mesélni. Nem is gyanakodtam semmire, néhány napig nem is mentünk játszizni, nem találkoztunk. Aztán pár nap múlva, mikor megint együtt voltunk a játszótéren, akkor jött a teljes megdöbbenés. Nem köszönt, elfordította a fejét, mikor megérkeztem, ha odamentem hozzá, mondvacsinált ürüggyel lelépett mellőlem és egész délután jóformán menekült a társaságom elől. Őszintén szólva teljesen megdöbbentem. Először nem is tudtam, mit tegyek, rettenetesen meg is voltam bántva, szívem szerint hagytam volna az egészet, de a gyerek kedvéért megerőltettem magam és odamentem hozzá megkérdezni, mi történt és tisztázni a helyzetet. Teljesen leesett az állam, mikor kiderült, hogy a bűnöm az volt, hogy meglátta, amint kettesben beszélgetek a férjével a játszótéren! Mindezt olyan felháborodottan, mintha a tér egyik bokrában szexeltünk volna, a gyerekek szeme láttára. Teljesen kiakadtam, bevallom és nem is fogtam vissza magam, határozottan elmondtam a véleményem a féltékenységéről, kikértem magamnak a gyanúsítgatásait és mérgemben javasoltam egy pszichiátert, aki talán megzabolázza az agyában zizegő bogarakat. Szégyellem magam, hogy így gondolok rá és hogy ilyen érzelmi reakciókat vált ki belőlem, de nagyon mérges lettem, mert nem követtem el semmit, ami miatt ilyen bánásmód érdemeltem volna. Mindenesetre levontam a megfelelő tanulságot: inkább ülök csendben egy padon, mint hogy még egyszer ilyen helyzetbe keveredjek.
