Mi tavasztól őszig a különböző játszótereken élünk. A téli bezártság után a gyerek már alig várja, hogy kiszabaduljon és felhőtlenül kitombolhassa magát és mivel az évek alatt a szülőkből is összekovácsolódott egy szűk csapat, nekem is jól esik eltölteni egy – két órát velük. Na, ezt az idillt tudja pár pillanat alatt tönkretenni akár egy agresszív gyerek is.
[quote width=”auto” align=”none” border=”#b94783″ color=”#444″ title=” „]Játszótéri agresszió kezelése – mihez kezdjünk egy kezelhetetlen ötévessel?[/quote]
Nálunk most például egy kislány. Egy gyönyörű, szőke, szeplős, bájos, 5 éves kiscsaj, aki lelkiismeret furdalás nélkül belerúg mindenkibe, aki elmegy mellette, aki lelöki a csúszdáról azt, aki nem tetszik neki, aki elveszi a mások játékait, csúfolódik, rondán beszél – és a legminimálisabb tiszteletet sem tanúsítja a felnőttek felé sem.
Közben anyuka trécsel, cseveg, telefont nyomkod.
…és az emberben óhatatlanul felmerül a kérdés: Hol a határ? … és mi a teendő, ha az agresszív, verekedős gyereket nem fegyelmezi a szülő?
Nyilván a hiba nem a gyerek készülékében van. A szocializáció nehéz és rögös út, társas kapcsolatok elsajátítása sok kompromisszummal, lemondással és áldozattal jár, és ennek megtanítása elsősorban a szülő feladata. De mit tegyen az ember, ha a szülő konkrétan leszarja, hogy mit művel a gyereke, csak akkor támadnak fel az anyai ösztönei, ha valaki az ő szeme fényét bántani meri (=visszaadja, amit kapott).
Egyszerűbb a dolog akkor, ha az anyuka mindent megtesz azért, hogy a gyerekét kezelje és az érzelmeit, dühkitöréseit próbálja kordában tartani. Majd mindannyiunkkal előfordult már, hogy a gyerekünk konfliktusba keveredett, akár úgy is, hogy ő volt a hunyó. Ilyenkor mindenkinek hasznos és segítség a türelem, a pozitív hozzáállás, az agresszív gyerek bevonása a játékba, hiszen legtöbbször szó sincs igazi „rosszaságról”, csak figyelemfelhívásból randalíroznak. Egy támogató szülői háttérrel ezek a gyerekek nagyszerűen be tudnak illeszkedni, és ilyenkor persze mi is sokkal elnézőbbek és türelmesebbek vagyunk.
De mi van a fenti esetben? Mikor az anyuka egyáltalán nem akar azzal foglalkozni, hogy megnevelje a gyereket a játszótéren? Megpróbáljunk beszélni a gyerek fejével? Vagy menjünk oda az anyukához?
A mi esetünkben az első megoldás azzal végződött, hogy a kislány minket is elküldött a picsába, szó szerint. A második esetben az anyuka elrángatta a szituációból, közben olyan gyűlölködő pillantásokat vetve ránk, hogy ha szemmel verni lehetne, az egész társaság békává változott volna. És 10 perc múlva minden ugyanott folytatódott, mint előtte.
Közben a mi gyerekeink folyamatosan harcolnak, mert a kislány szándékosan szabotálja minden közös játékukat.
Az sem egyszerű kérdés, hogy mikor avatkozzunk be. Alapvetően hagyni kell a gyerekeket, hogy a saját szintjükön, a saját módszereikkel intézzék el a vitás ügyeiket, hiszen ezekből a helyzetekből nagyon sokat tanulnak: konfliktuskezelésről, érvelésről, az önmagukért való kiállásról. Erősödnek a szociális készségeik, megtanulnak kezelni kellemetlen, kényelmetlen, negatív szituációkat. Az egyértelmű helyzetekben persze szükséges a szülői segítség, ilyen a verekedés, az agresszivitás, az ordenáré beszéd. Ilyenkor minden esetben álljunk a gyerek mellé, érezze a támogatásunkat.
Ha be kell avatkozni, elsősorban a szülővel próbáljuk intézni a dolgot, hiszen alapvetően az a cél, hogy mindenki a saját gyerekét nevelje. Én sem szeretném, ha adott esetben egy anyuka azonnal leüvöltené a gyerekem fejét, ha ő csinál valami helytelent; ezt az én dolgom megbeszélni vele. Ugyanakkor, ha az anyuka nem partner a gyereke agresszivitásának kezelésében, nyugodtan vegyük a kezünkbe a helyzetet és higgadtan magyarázzuk el mi a renitenskedőnek, hogy nem toleráljuk ezt a fajta viselkedést.
