Amikor ezt olvasod, már 8 hetes a pocaklakóm, Tökmag. No, de hogy is jutottunk idáig?
1. Töpike (a lányom, 19,5 hónapos) születését követően egyből védekezni kezdtünk. No szex – gyógyszer – réz-szálas spirálukusz puninukusz. Mikor férjemmel elhatároztuk, hogy szeretnénk még egy éhes szájat etetni, elmentem az én imádott nődokimhoz és levetettem. 
A cuki a storyban, hogy aznap kellett volna megjönnie, amikor ez a bizonyos affér megesett. Kitaláltátok? Igeeen, vagyis, neeem jött meg… 2 hétre rá csináltam 3 tesztet, negatív… Mondom magamnak – meg élőnek és holtnak a közelemben -, pedig én érzem, hogy már ott lapul a kis jövevény, nem értem. A 3. héten ismét csináltam egyet, és ott már látszott a 2 csík! JUHÉ!!!! Odafordultam a férjemhez és mindenféle áhítat, örömkönny nélkül annyit mondtam; ÉN tudtam! így visszagondolva olyan lehettem, mint egy bevadult focidrukker, aki megtippelte a döntetlent, amiért mindenki hülyének nézte, de a végén csak bejött.
Azóta többször megkaptuk már férjemmel, hogy nekünk elég csak gyerekre gondolni és jön.
2. Igen ám, DE! Pár nappal később ellátogattunk a már említett és a következő időszakban oly’ nagy szerephez jutó dokimhoz. „Hány hetes, egészséges, ugye fiú, mikor fogok szülni…?” Szegény meg csak pislogott, megultrahangozott, és mutatta, hogy szépen látszik a petezsák, de ennyi, nem kell túlpörögni a dolgot, még Isten kezében vagyunk, találkozunk egy hét múlva. Hát ezzel nekem több gondom is akadt. Egy, a petezsákról mindig a pókok jutnak az eszembe, ahogy viszik a hátukon a rengetek kis pókot és ez annyira undorító, hogy jajj! Kettő, utálom, mikor az mondja, hogy Isten kezében vagyunk, ettől mindig rettentően tehetetlennek érzem magam. Sebaj, úgyse tudunk mit tenni. Pár nappal később arra lettem figyelmes, hogy vérzek, de úgy rendesen megállás nélkül folyt belőlem. Nem kell mondanom, hogy elkezdtem bőgni/zokogni, és gyakorlatilag úgy hittem, ennyi volt ennek a mókának. Bevonultunk Töpikéstől a kórházba vasárnap délután. Vártunk röpke 20-25 percet, míg jött az ügyeletes doki bácsi. Megtapizott – a méhszáj zárt-, utána jött az ultrahang – látszik a petezsák. Kérdezem, hogy akkor mégis mi ez? Érkezett is a válasz egyből; több minden is lehet, például, hogy nem egészséges (szaknyelv: az élettel nem összeegyeztethető), vagy mivel a fele apa, így a szervezetem megpróbálhatja kilökni, mint idegen test, mert vélhetően még nincs körülötte az immunológiai védőháló (ti tudtátok, hogy ilyenje is van a babáknak?). Bravó, gondoltam magamban. 1 hét, sok pihenés, 4×2 MagneB6, 3×1 NoSpa, C-vitamin. A pihenés alatt az is a felsorolásba tartozott, hogy nem emelhetem a 11 kilós lányomat. Akinek van/volt ilyen korú porontya, annak nem kell ecsetelnem, hogy ez hozzávetőleg lehetetlen kísérlet. Mert a kis manó naná, hogy ilyenkor válik extra anyássá, és egyfolytában emelgeti feléd a karjait maciszemekkel nézve rád. Próbáltam magam tartani a végsőkig. Normál esetben imádok mászkálni, pörögni, de most apán volt a sor. Remekül helyt állt a hintát lökve, és a csúszda alján várva, míg én itthon a kanapén szenderegtem. Mondjuk azt meg kell jegyezzem, hogy a porszívózásnál, mikor láttam, hogy ő nem olyan mélyen nyúl a polc alá, mint én szoktam, kissé felpaprikázódtam, de aztán nyeltem egy nagyot, és hagytam a dolgot. Mégiscsak férfi, na.
KÉT hétre rá, már egy gyönyörű kis Tökmagot láttunk, ahogy dobog a szíve, és látszik, hogy remekül érzi magát. Ám a kis szívhangjával együtt megérkeztek a rosszullétek, puffadások és a minden másnapra szóló mondatom; „Macika, ma neeee, totál kész vagyok…..” Folyt.köv.!
