Három nap múlva Szenteste, és én azon kaptam magam, hogy semmit nem érzek belőle.
De csoda? Október közepe óta tolják az arcomba a karácsonyt, persze hogy meguntam, mire eljött. Illetve nem is meguntam, el sem kapott a hangulata, hiszen az elmúlt heteket ebben töltöttem, már fel sem tűnik, hogy a bevásárlóközpontban végtelenítve szól a Jingle Bells és kilométernyi sorban sorakoznak a kimérős szaloncukrok. November közepétől nem merek a gyerekkel boltba menni, mert vagy lebukok a Mikulással és a Jézuskával, vagy csak szimplán egy harc lesz a bevásárlás, hiszen minden színes, szagos, hangos, fényes, karácsonyi, épp csak ránk nem kiált: Vegyetek meg! Vigyetek haza! – a gyerek persze hogy nem tud ellenállni ekkora kísértésnek.
Éppen az ablakot mostam a gyerek szobájában, mikor ott, a törlőruhával a kezemben tudatosult bennem, hogy ez a legmeghittebb és „legkarácsonyibb” dolog, ami eddig ért ebben a szezonban. Mert ez nálam már személyes, szorosan az ünnepi előkészületek része – karácsony előtt gyorsan lemosom az ablakot, évek óta. Majdhogynem hagyomány, mint a hókifli. Hogy tulajdonképpen és igaziból (az ajándékok megvásárlását leszámítva) most kezdődik a karácsonyom, most kezdődik az ünnepem… hát akkor mi a fenéért kell nekem november óta ebben élnem?
A rádióban hetek óta a Last Christmas váltja Mariah Carrey-t, és két hónapja nézem a villamosról a feldíszített fenyőfákat az útba eső bútoráruház kirakatában. Egyik napról a másikra kerültek oda, kedden még Halloween tökök vigyorogtak az üvegen túl, szerdán már csillogó-villogó fák álltak a helyükön. Nincs átmenet, nincsenek napok, amik csak úgy eltelnek, egyik ünnepből a másikba esünk, sem időnk, sem lehetőségünk nincs ráhangolódni, egyikre sem. December elején már nem lehet közlekedni, mindenhol ideges, frusztrált, türelmetlen emberek hada tülekedik, egymás lábára taposva, egymás kezéből kitépve az utolsó akciós tévét, hogy minden tökéletes legyen a szeretet ünnepén. De van itt minden, csak szeretet nincs. Szupi videójáték, trendi kütyü, menő telefon, mindezekhez felvett hitel…csak karácsonyi áhítat nincs.
Meg hó. Na, az soha nincs karácsonykor.
Utálom, hogy egy kötelező feladattá degradálják az ünnepemet, hogy a várakozás izgalma helyett a „legyünk már túl rajta” érzés fog el. Hogy mire eljön az ajándékbontás, én már ötször összevesztem a gyerekkel, ahelyett, hogy lecsapnám a fenébe a feladatokat és azzal foglalkoznék, hogy szép legyen az ünnepe. Ne gazdag, nem ajándékhalommal elborított, hanem egyszerűen csak szép. Meghitt. De ma már a szó is elcsépeltnek számít. Mondhatjátok (és talán igazatok is van), hogy ez választás kérdése, miért szállok be az őrületbe, ha nem akarok, de bármennyire küzdök ellene, nem tudom magam kivonni, hiszen itt van körülöttem, október óta, a karácsonyi reklámokban, a közvilágításban, a feldíszített műfenyőkben, az akciós katalógusokban… a levegőben.
De én ezt nem kérem, köszönöm!
Nekem adjátok vissza a karácsonyi hangulatomat! Hogy a gyerekem otthon nézze tágra nyílt szemmel a nappaliban álló karácsonyfát, az ne csak egy újabb feldíszített fenyő legyen neki, hanem a közös ünnepünk jelképe. Hogy izguljon, hogy várakozzon, hogy vágyakozzon – nem az ezredik játékra, hanem a hangulatra, arra, amilyen csak ennek az ünnepnek van. Vagyis csak volt. De most elhatároztam, és ez egyben az újévi fogadalmam: ha törik, ha szakad, akkor is szép lesz, nyugodt és meghitt. Mert ha már otthon vagyunk, ha már együtt vagyunk, ha már nem úszik be a külvilág, ha már nem ül Mariah Carrey az ablakpárkányon, hogy az All I Want For Christmas Is You-t énekelje a fülembe, ezredszer is, akkor már csak rajtam múlik, milyen lesz.
Rajtam, rajtatok, rajtunk. Csináljunk magunknak boldog karácsonyt! 🙂
