Olykor közhelynek, máskor kioktatónak tűnhet a felszólítás: „Légy hálás!” Pedig a hála nagyon fontos, hála nélkül az ember nem képes megélni igazi boldogságot. Sajnos azonban, mint minden fontos szónak, ennek is elcsépeltük, sőt gyakran el is torzítjuk az értelmét. Nézzük, mit jelent a hála valójában és mit nem, illetve hogyan és miért érdemes hálát adnunk.
„Légy hálás, másoknak sokkal rosszabb!” – hangzik el a mondat gyakran, amikor egy nehéz helyzet kellős közepén vagyunk. Bármilyen mélyre is csúszunk, bármekkora gödörben vagy bajban is csücsülünk, mindig találhatunk példát olyanokra, akiknek még nálunk is rosszabb a helyzete. A kérdés az, hogy segített-e már ez valakinek úgy igazán jobban érezni magát?! Mindannyian más-más mélységű és témájú problémákkal küzdünk az életünk egyes pontjain, és mindig az a legfőbb, legnehezebb, amiben éppen benne vagyunk, ez így természetes. Amit ez a mondat valójában üzen az nem más, mint hogy a problémánk bagatell, amit a másik nem vesz komolyan. Ráadásul még egy kis kárörvendésre is buzdít, hiszen attól kéne jobban éreznünk magunkat, hogy mások nyomora még a miénknél is nagyobb. Na jó, annyit talán megszívlelhetünk belőle, hogy nem jó a csüggedésnek teljesen átadni magunkat, mert az nem segít a megoldásban. De akkor mi az, amiért mégis hálásak lehetünk ilyenkor? Bármilyen furcsán is hangzik, hálát adhatunk magáért a nehézségért. Ha jól fogunk hozzá, minden bajból tanulunk, valamilyen megoldás megtalálására ösztönöz, olyasmit hív elő belőlünk, ami addig nem volt meg bennünk. Erőfeszítésre kényszerít, arra, hogy dolgozzam magamért és magamon, hogy olyan új utakra lépjek, amikről addig talán tudomásom sem volt. Nem könnyű a bajban hálát érezni, de ha sikerül, az ne abból a hamis megkönnyebbülésből adódjon, hogy nekem még mindig jobb, mint másoknak. Sokkal inkább abból, hogy az élet kihívásaival szemben nem vagyok teljesen fegyvertelen. Még ha olyasmit is sodor elém, amin nem tudok változtatni, megküzdhetek magammal, az érzéseimmel, és megtapasztalhatom, hogy sokkal erősebb vagyok, sokkal többet bírok, mint gondoltam.
{adselite}
„Légy hálás azért, amid van!” – hangzik el sokszor, ha többre, másra vágyunk. Igen, ebben is van igazság, amennyiben azt jelenti számunkra, hogy lássuk meg azt a sok jót is, ami körül vesz bennünket, és amit talán magától értetődőnek veszünk a mindennapokban. Ugyanakkor ne higgyük el, hogy ha igazán vágyunk valamire, ami most még talán elérhetetlennek tűnik, az a megoldás, hogy belenyugszunk a lemondásba. Sokkal inkább nézzük meg jól, hogy amit akarunk, és amink már van, azok milyen viszonyban vannak egymással. Sokszor csábítónak tűnhet lerombolni vagy háttérbe szorítani a jelent valami újabbért, izgalmasért, de nem biztos, hogy megéri. Ugyanakkor nem is a céljainkat kell feladni, vagy a vágyainkat elnyomni, hanem megnézni, hogy az a vágyott cél hogyan illeszthető bele mindabba, amim már van, anélkül, hogy azt elvesztegetném. Kell a hála, hogy lássuk, ami most szinte természetesnek tűnik, arra mennyire vágytunk egykor. Kell a hála, hogy megőrizzük a dolgok értékét. De semmiképpen se használjuk a hálát hamis kifogásként a megalkuvásra. A vágyaink visznek előre, de a beteljesülésüket sokszor nem is érezzük addig, amíg nem állunk meg ünnepelni, hálát adni az újabb mérföldkőért, amit elértünk.
„Légy hálás, hogy ez is megadatott!” – hallhatjuk akkor, mikor elértünk valami nagy dolgot. Mintha az érdem nem is a miénk volna. Mintha a puszta szerencse sodorná elénk az eredményeinket, mindazt, amit az életben elértünk. Hamiskás üzenet ez, mert aki eltagadja vagy lekicsinyli a küzdelmet, amit a sikerei, céljai eléréséért megtett, az tulajdonképpen nem is tud igazán hálás lenni. Persze fontos, hogy a sikereink mögött nem csak mi állunk, hanem mindazok, akik segítettek, velünk voltak az oda vezető úton, a körülmények, amiknek egy részét ugyan mi alakítjuk, egy része azonban valóban „megadatik”, és amik miatt hálásak lehetünk annak, amibe hiszünk: Istennek, az univerzumnak, a sorsnak, valami felsőbb rendező erőnek. De soha ne felejtsük el, hogy mennyire kellünk mi magunk is mindehhez. A mi „igenünk”, a mi vágyunk, ami befektetett munkánk. Akkor tudunk igazán hálásak lenni, ha látjuk mindezt, és nem akkor, ha álszerénységből azt mondjuk „szerencsénk volt”, és végképp nem akkor, ha nagyképűségből azt állítjuk „gyerekjáték volt”.
Mi mindenért lehetünk hát hálásak? A fentieket szem előtt tartva: vagyis a nehézségeket, amikből tanulhatunk, a vágyakat, amik hajtanak előre és a sikereket, amikért megküzdünk, egészséges hálát érezhetünk sok mindennel kapcsolatban. A hála pedig közelebb visz a boldogság, az elégedettség érzéséhez, hiszen tudatosítjuk, amink van. Hálát adhatunk az életünkért, azért hogy egyáltalán itt lehetünk. Hálát adhatunk a relatív egészségünkért, a testünkért, ami ellátja az élethez szükséges funkciókat, vagy azért, hogy a betegségben küzdeni tudunk, van kihez, mihez fordulnunk. Hálát adhatunk a kapcsolatainkért, amik körülvesznek, nem hagynak magunkra, és ha néha konfliktusok árán is, de formálnak minket. Hálát adhatunk a gyermekinkért, hogy életet adhatunk, és részt vehetünk a kibontakoztatásában. Hálát érezhetünk a munkánkért, legyen az otthoni teendő vagy hivatás, hogy szükség van ránk, hogy hozzá tehetünk valamit a világhoz. Hálát adhatunk az otthonunkért, hogy valahová tartozunk, hogy oda mindig visszatérhetünk, hogy van egy biztonságot nyújtó terünk. Végül hálásak lehetünk azért, akik és amik mindezekkel együtt vagyunk: önmagunkért.
