Egy hete, körülbelül hét-nyolc óra leforgása alatt sikerült olyan mély fájdalomba és kétségbeesésbe zuhannom, hogy a játszótéren lévő padon ülve azon gondolkodtam, miként tudnám visszafojtani az üvöltve sírást.

Anya vagyok két gyerekkel. Mindketten kissé hiperaktívak, az egyik pedig figyelemzavaros is. Nem egyszerű a figyelmüket lekötni, ha pedig mindhármunk bal lábbal ébred, abból semmi jó nem sülhet ki. Így történt ez az egy héttel ezelőtti szombaton is. Reggel dolgoztam, kértem őket, legyen velem türelmesek –nem kaptam meg, pedig az ilyen alkalmak többségénél segítenek nekem ezzel. A több órás fegyelmezés, a szándékos és éles határfeszegetés lassan, de biztosan a totális kiborulás felé vezetett, ami végül a játszótér mellett tört ki belőlem.

“Felnőtt vagyok, anya vagyok”

Ezeket mantráztam, hogy a napszemüvegem alól kicsorduló könnycseppeknél és a nehézlégzésnél megállítsam a kiborulásomat. Annyira feszített a mély kétségbeesés, csalódottság és fájdalom, hogy komolyan azt éreztem, nem segíthet más, csak az üvöltve sírás. De akkor ott ezt nem engedhettem meg magamnak. Egyszerűen nem tehetem ki se a saját gyerekeimet ennek, se másokat.

Amikor észleltem és kissé úrrá tudtam rajta lenni, fogtam a gyerekeket és hazamentem velük. Betettem nekik egy mesét, bementem a fürdőszobába, beletemettem az arcomat egy vastag törülközőbe és kiadtam magamból a feszültséget.

Miután sikerült kissé megnyugodnom, megmostam az arcomat és lehoztam még velük a délutánt, estét, bár a hangulat érezhetően hidegebb volt. Aznap képtelen voltam velük ezt a dolgot megbeszélni, de másnap reggel elmondtam nekik őszintén, hogy mi történt és megbeszéltük.

Anyaként nem vagyok tökéletes. Ember vagyok nem félisten, így bizony gyakran hibázok, hozok rossz döntéseket. Lehet rossz napom, hathatnak rám a hormonok, a frontok, vagy egyszerre mind.

Vannak persze határok, amiket soha semmilyen körülmények között sem lépnék át – ilyen például a gyerekeim negatív minősítése, de kezet sem emelnék rájuk soha és a megalázás is a lehető legtávolabb áll tőlem -, de egyszerűen el kell fogadnom, hogy nem én vagyok a legszuperebb anya a világon. De tudom, hogy a gyerekeimnek nem is arra van szükségük, hanem rám: arra, hogy szeressem őket akkor is, amikor az utolsó idegszálamon táncolnak, hiszen számomra nincs náluk fontosabb.