Igazából már vártam. Készültem és voltak is tök jól hangzó és teljesen releváns válaszaim, de mikor ” A KÉRDÉSEK KÉRDÉSE” elhangzott, leblokkolt az agyam és ezekből nem jutott eszembe semmi. Anyaaa… neked mikor lesz már végre kisbaba a pocakodban?
Az én uram meg, akinek megfogadtam azt a sok izét, egészség-betegség, örök hűség, jó meg rossz, kínos kérdések a kölöktől, eeez, ahelyett, hogy mellém állt volna, támogatna és szembeszállna a lányával, azzal a lendülettel lebukott az asztal alá röhögni.
– Ööööö…… ööööööö….
– Anya?
– Öööööö…. (vajon jó lesz válaszként az, hogy 42?)
Most tényleg, mi a francot mondjak? Hogy Ő annyira leköti minden energiámat és annyira élvezem ezt a hármasunkat, hogy egyáltalán nem is vágyom másra (többre?). Hogy így sem férünk a nyomorult másfél szobában? (férj viszonylag helyigényes munkát és hobbit választott). Hogy nincs kedvem 40 évesen végigcsinálni még egyszer? Hogy perpillanat jobban vágyok egy fürdőkádra, mint egy gyerekre?
Na de egy tesó… Nekem van. Az embernek is van. Olyanok, amilyenek, így imádjuk őket. Mi is olyanok vagyunk. Nehéz esetek. És fogalmam sincs, miről akarom meggyőzni magam, tulajdonképpen. Nem tanácsot várok, azt nem lehet. Csak nyavalygok. És eszembe jut egy csomó szentimentális hülyeség, amit együtt csináltunk meg az uncsitesókkal. Utcakölykök voltunk, vidéken, hatalmas kertekkel, erdőkkel, mezítlábas biciklizéssel, árokparton kártyázással, kutyákkal, állandó csavargással… de ez neki nincs. Csak a másfél szoba. Meg mi. Hát, nem tudom. Nincs válaszom. Én nem szeretnék másikat. Akarom mondani, még egyet. És tudom, hogy ő is egy olyan tesót akar, akivel most tud játszani, nem majd, valamikor… nem kisbabát akar, nem tesót akar, hanem játszótársat. Egy négyéveset meg úgy sem tudok neki csinálni. Azon mát túllendültem, hogy érdekeljen effektíve idegenek véleménye, simán lerázom magamról a – Na? Mikor jön már a következő? – kérdéseket, és már gond- és lelkiismeret furdalás nélkül rávágjuk az urammal, hogy – Hát, ha rajtunk múlik, soha….” de mikor Ő kérdezi, megszakad a szívem.
De nem is tudom, mit keresem itt a kifogásokat és kinek magyarázkodom, nektek, neki, magamnak? A tényen, az akaraton nem változtat: én elégedett vagyok a mostani állapottal. És nem akarom/tudom megerőszakolni magam.
„Na, hirtelen baromi fontos dolgom támadt máshol. Akárhol. Bárhol…..Ha nem írok, ne válaszoljatok….”
