Tegye fel a kezét, akinek tökéletes az édesanyja!Jó… Ez esetben hívd fel, mondd el neki, hogy mennyire szereted, és ne olvasd tovább ezt a bejegyzést!
Most jöttök ti, átlag leányok, a -remélhetőleg- piti sérelmeitekkel, melyek viszont annyi tüskét bújtattak a bőrötök alá, hogy lepipálnátok egy tarajos sült. Pár fejezetben összeszedtem, hogy én jelenleg hol is tartok az anyámmal való kapcsolatomban.
1. A hálátlan lány szenvedései
15 éve elköltöztem otthonról, hogy megpróbáljak nyomasztás, és irreális elvárások nélkül létezni. Azóta sincs olyan beszélgetésünk anyámmal, hogy ne kerülne szóba, hogy milyen hálátlan, és önző vagyok, hogy elmentem, elhagytam, sőt mi több, magára hagytam őt.
Az évek alatt annyit dolgoztam magamon, amennyit csak bírtam. Próbáltam a bűntudattal valamit kezdeni. Nagyon nehezen ment, és segítség is kellett hozzá. Rengeteg időm, és pénzem ment el a pszichológusok fotelében üldögélve.
Általában azt gondolom, hogy felvértezve megyek a csatába, mikor vele találkozok, mégis minden alkalommal betalál egy-egy gyerek énemnek szánt hátbaszúrós borzalommal. Ilyenkor teljesen ráborul az elmémre a pillázós sötétség. És nem hiszem el, amit hallok. Nem hiszem el, hogy megengedi magának. Lefagyok. És mivel az anyám, próbálok konszolidáltan viselkedni. Ergo magyarázkodok, óvatosan fogalmazok, tulajdonképpen tapsolva az egész produkciójához. A tiszteletet biztos, hogy megtanította, mint látjátok.
A legrosszabb, hogy ha nem vigyázok, egy óvatlan pillanatban tényleg újra 14 éves leszek. Egy bizonytalan, remegő, rágódó pillangó, aki egy ilyen „kellemes” kora esti beszélgetés után éjjel telesírja a párnáját, vagy esetleg olyan dühöt érez, hogy reggelre sebesre rágja a száját. Hát lehet, hogy még lenne dolgom abban fent említett fotelben…
Fotó: Pinterest
2. Úgy különbözünk, hogy egyformák vagyunk
Látom a hasonlóságot, és minden nap le akarom őt küzdeni magamban. Minden áldott nap rájövök, hogy nem tetszik nekem, amit tőle örökségül kaptam.
Tudjátok miről beszélek! „Ezt úgy mondtam, mint anyám!” Olyan vagyok, mint Ő?! Bakker. Én nem akarok olyan lenni, mint ő!” Néhanapján amikor ráförmedek a gyerekekre, és egy pillanatra véletlenül meglátom magam a tükörben, mintha anyám megfáradt, örökké frusztrált, csalódott tekintetét látnám viszont. Az ilyen napokon mindig teszek valami apróságot önmagamért. Elolvasom a kedvenc versemet, meghallgatok egy jó dalt, belefúrom az arcom egy pihepuha takaróba, vagy felemás zoknit veszek fel a poén kedvéért. Bármi jöhet, ami a megkeseredés gondolatát egy távoli helyre száműzi.
Ő, nem én vagyok. Az én dolgom más ezen a világon. Nem kell azzal küzdenem, amivel ő.
3. Elég vagyok neki?
Érdekes, amit velem tett, hisz azt mondhatnám, hogy ilyen egy igazán jó anya.
Rengeteget dicsért, annyit dicsért, hogy elhittem. Tette ezt mindenféle megalapozottság nélkül. Szép vagyok, okos vagyok, kiemelkedő vagyok, bármit elérhetek az életben, és jön értem majd a herceg fehér lovon. Ugye, milyen jól hangzik?
Az élet viszont nem igazolta ezt vissza, és nagyon nehezen találtam meg a helyem a világban. Nem pont úgy történtek a dolgok, mint vártam.
Nagyvárosba kerültem, ahol azonnal levágtam, nem vagyok más, mint a többi lány. Hatalmas pofon volt rájönni, hogy nem vagyok csodagyerek, és legfőképpen nem vagyok hercegnő.
Kép: Pinterest
Minden kis gesztenyét a két kis csecsebecse kezecskémmel kellett kikaparnom magamnak. És időnként bizony bocsánatot is kellett kérnem, vagy felelősséget vállalnom a tetteimért, netán valamit letenni az asztalra, hogy kiérdemeljem a környezetemben élők elismerését. Nagyon-nagyon szomorú voltam, hogy nem vagyok hercegnő. Mai napig az vagyok, de már megtanultam ezzel együtt élni. A hercegekről meg ne is beszéljünk. Mikor végre megtaláltam azt, aki talán kellően szőke, és daliás, és a csókja felébreszthet az álmomból, anyám azt mondta, hogy ez csak egy parasztlegény, és nem való hozzám. Ne elégedjek meg ennyivel! Szebbet, jobbat, pénzesebbet is kaphatnék! Hát “sajnos” megelégedtem. Sőt szültem neki pár jóféle parasztgyereket is, és mai napig közösen tákolgatjuk a kemény melóval felépített életünket. Nem lettem lusta, nem támaszkodok másra, kézben tartom az életemet. A lelkem igazi, büszke kemény seggű viking lett, de gyengébb napjain a vaskos bokáival rózsaszín tüllszoknyában tetszeleg önmagának. Nem kell azért mindent kiölni magamból. Ez így szép.
Sok éve kérdezem magamtól, hogy miért nem látja, amit megalkottam magam körül?
Miért nem látja, hogy boldog vagyok? Miért nem elég neki az a lány aki vagyok? Nem tökéletes az életem, de azt gondolom, hogy jobban alakult, mint sok más nőnek, akit ismerek.
Őszintén próbálom anyámat megérteni, elfogadni. Szeretem az édesanyámat. Egyébként meg tehetek mást?
De ő vajon szeret engem?
4. Merő jóindulatból….
Nem vagyok elutasító más véleményével szemben, mindig meghallgatom, mindig adok esélyt a gondolatnak, amit hallok. Nem könnyű segítség nélkül gyerekeket nevelni, mert nincs aki tükröt tartson. Vannak barátok, akikre számítok. Ők megmondják, ha csúnyát zakóztam az utolsó kanyarban. Terelgetnek, sugallnak, néha véleményeznek, de soha nem ítélkeznek.
Édesanyám más kategória. A folyamatos vizslatástól miatt már görcsbe rándul a gyomrom, ha anyámhoz megyünk a családdal. Látom, hogy néz. Tudjátok, olyan furcsán, „úgy” néz. Méreget. Közben ezer hibát dekódol a nevelési elveimben, a szokásainkban. Mindenben.
És persze megint visszarugdos a kamaszkorba, elbizonytalanít az anyaságomban is. Nem is vagyok önmagam ha a közelemben van. Árgus szemmel nézi végig a konfliktusaimat a gyerekekkel, figyeli reakcióikat. Ennek tudatában számomra őrülten kínos minden apró nézeteltérés, amit bárhol máshol könnyedén lekezelnék. Tudom, hogy aztán kielemzi, hogy miért fognak a fejemre nőni a gyerekek, miért vagyok gyenge, szar anya, és miért fognak engem a gyerekeim öregkoromban kirabolni, miután rám gyújtották a házat. Téves következtetéseket von le, majd hetekig győzködni próbál az igazáról.
Kép: Pinterest
A jót soha nem mondja, pedig lenne bőven az is. Az igazságtalanság pedig újabbnál újabb tüskéket üt belém. Mégis, legszívesebben megalázkodva könyörögnék anyámnak, hogy lásson már valami jót is bennem. Most dicsérjen, most legyen büszke, most van itt az ideje! De nem teszi. Mintha arra várna, hogy romba dőljön az életem, és a hamun wellnessezve elmondhassa, hogy „tudtam, hogy ez lesz” , „tudtam én, hogy nem vagytok jól”, „ugye, most már végre hazajössz?”
Nincsenek illuzióim, de tudom, hogy az anyám hibáit nem fogom elkövetni. Az nem lehet. De helyettük az évek során megalkotok ezer másikat, amiket észre sem veszek. Azt hiszem vele is ez történhetett.
Egyszer majd nekem is kőkeményen felelnem kell mindenért. Remélem elbírom majd, és talán látják a gyerekeim azt is, hogy igyekeztem jól szeretni őket, és megbocsátják a sok tévedést. Ahogy én is megbocsátok anyámnak. Ezerszer is. Szeretem Őt.
