A szülő legfontosabb feladata, hogy a gyermekeinek biztosítsa a szeretetteljes gondoskodást, a táplálékot, az útmutatást, az önfeledt játék és pihenés lehetőségét. Mi, édesanyák ehhez a hatalmas feladathoz megkaptuk azt a különleges képességet, hogy feltétel nélkül tudjuk szeretni már az újszülött babánkat is. Ez az adottság, és némi hormonbumm segíti a ráhangolódást a kicsire, és az új életünkre.
A szokások, az életritmus kialakítása tele van kreatív ötletekkel, és hajlandósággal a változásra, viszont szükséges megtalálnunk mindebben az állandóságot, és a következetességet. Ugye, hogy nem könnyű? Számtalanszor belátjuk, hogy újra kell gondolnunk az elképzeléseinket, csiszolnunk kell az elveinken, elengedni a görcsösséget, vagy éppen szigorúbban hozzáállni bizonyos helyzetekhez. Ennek a sok elvárásnak a következménye az időközönként törékennyé váló lelki békénk. Ugyanakkor tudjuk, hogy a saját belső harmóniánk nélkül nagyon nehéz a gyermeknek megadni mindazt, amire szüksége van.
Néhány rosszalló megjegyzés is elég hozzá, hogy ezekben az időszakokban komolyan elgondolkodjunk rajta, hogy nem vagyunk elég jó anyák.
{adselite}
Már a babavárás időszakában is kaphatunk furcsa megjegyzéseket, de talán az első igazán komoly nekifutás a szülésünk kéretlen véleményezése lesz. Én személy szerint lényegtelennek tartom, hogy milyen módon érkezik egy kis lélek erre a világra. Rengeteg körülmény határozza meg a megszületés módját. Nagyon kevés olyan nővel találkoztam, aki nem akarta természetes úton világra hozni a gyermekét. Sőt, a többségnek komoly lelki sérüléseket okoz a műtéti szülés. Önmagukban, és a nőiességükben való csalódás megélése veszélyes mértékű lehet, holott az ő kitartásuk, és éppenséggel a fájdalmuk is éppen olyan figyelemre méltó, mint a spontán szült anyáké. Soha ne tegyünk ostoba megjegyzéseket, nem tudhatjuk mekkora sebeket tépünk fel! Ugyanezt gondolom a szoptatásról is. Szintén kevés anyát láttam, aki ne szeretett volna szoptatni. Akinek szoptatási gondja van, az általában küzd, és a végsőkig próbálkozik. Hónapokig görcsöl rajta, méreget, mindent megtesz a siker reményében, minden szakembert meghallgat, állandóan szoptat, fej, néha pityeregve is. Igazán dolgozik a kitűzött célért, és nagyrészt a munkájának meglesz a gyümölcse. Viszont van az a kis réteg, akiknek mégsem jön össze, illetve nem lesz 100%-ban anyatejes a baba. Ők azok, akiket igazán meg lehet bántani egy félvállról elejtett mondattal. Ráadásul nap, mint nap találkozhatnak a csodamamikkal, akik az orra alá dörgölik, hogy milyen csodálatos az igény szerinti szoptatás, olyan meg egyébként sincs, hogy nincs elég tej, ha eleget tesz érte az ember lánya. Mellékesen hozzáteszik, hogy ők bizony sosem adnák oda azt a mű trutyit a gyereküknek, amit tápszernek nevezünk. Katasztrófa. Legyünk tekintettel a másik anya érzéseire! Nem lesz kevesebb a nem szoptató anya-baba páros kapcsolata, mint a többieké. A testközelség sem csak a szoptatás dimenziójában létezik. Tehát mindenkinek maximálisan adott a lehetősége a kötődés kialakítására. Ne riogassuk az ellenkezőjével se magunkat, se egymást!
A legkedveltebb kritizálandó pont talán az alvás körül forog. Együtt vagy külön? Mindkét tábornak megvannak a képviselői, illetve érvei, és ellenérvei. Mindkettő elfogadható, jó megoldás lehet. Az együtt alvásnak számos előnye ismert, nem is taglalnám. Ráadásul az igény szerint szoptató mamiknak ez hatalmas könnyebbség. Nem gondolnám azt sem, hogy egy pár életében az együttlétek számát csökkenti ez a helyzet, ettől azért leleményesebbek szerencsére. Nem kell szégyellni az együtt alvást, nincs ebben semmi furcsa. Viszont fogadjuk el a külön alvást is. Az anyák úgy működnek, hogy a legkisebb rezdülésre is felébrednek. A szomszéd szobából is hallják a kicsi minden mozdulatát, és azonnal tettre készen ott teremnek. Nagyon fontosnak tartom kiemelni, hogy a mély, szeretetteljes kötődésre nem jelent biztosítékot a természetes szülés, vagy a szoptatás, együttalvás, hordozás “szentháromsága”. Bár így lenne, de sajnos, vagy inkább szerencsénkre erre nincs meg a tuti recept.
Ha túl vagyunk ez első időszakon, akkor már minden bokor mögül veszély leselkedik ránk, hiszem minden családban akadnak furcsaságok, amik rögtön szemet szúrnak másoknak. Az autóban, járó motor zajánál elalvó babák, a csak tésztát evők, a kedvenc ruhadarabot örökké hordók, a harapósok, a sosem fogat mosók, a sikítva hisztizők, az este 11-kor elalvók, az állandóan cicin lévők, a soványak, a teltek, a későn beszélők, a harsányak, a visszahúzódok…Mindenki megkapja a magáét! Emberek vagyunk, különbözünk ( a gyerekek is), és néha hibázunk is. Nincs ebben semmi rossz, ha képesek vagyunk újratervezni.
[quote width=”auto” align=”none” border=”#b94783″ color=”#444″ title=” „]
Pont ezért mindenkinek joga van a saját útját járni. Ezt kellene megérteni azoknak, akik óvatlanul állást foglalnak, anélkül, hogy rálátásuk lenne a másik család, vagy anya élethelyzetére. Mindig van ok, mindig találunk mögöttes érzéseket, félelemeket, amikbe idegen, rideg kézzel nem szabad belenyúlni!
[/quote]
Mi, kisgyerekes anyák, a jelenben írjuk a játékszabályokat, és bizony tudjuk, hogy nagyon könnyen megbillen az egyensúly. Véleményem szerint ezért számít nagyon jogtalannak egy hasonló élethelyzetben lévő anya leminősítése. Mindenki képes eldönteni, hogy mi fér bele az életébe, és milyen meggyőződések mentén halad a gyermeknevelésben. Ha ezekkel tisztában vagyunk, akkor nagyjából megérthetjük a saját magunkétól eltérő elveket is. Mivel intelligens nők vagyunk, nem szükséges senkit a végletekig győzködni a magunk igazáról, kritizálni pedig egyenesen tilos! De soha ne is magyarázkodjunk senkinek, pláne ha érezzük, hogy jól működnek a dolgaink.
Néha viszont kerülhetünk bajba, ami nálam azt jelenti, hogy szélsőséges irányba haladunk. Jó tudatosítani, hogy nem kell belehelyezkednünk egy rossz megoldásba, vagy szokásba. Mindig lehet változtatni. Ha esetleg egyedül nem jövünk rá saját szélsőségeinkre, akkor majd jeleznek azok az emberek, akik számunkra mérvadóak. De nem az utca embere, vagy egy facebook csoport unatkozó tagjai hivatottak erre, sőt néha a saját családtagjaink sem alkalmasak a feladatra. Keressük meg az igazi, őszinte támaszainkat!
Drága Barátaim, ha viszont azt érezzük, hogy boldog a családunk, és mi is, akkor nincs miről beszélni! Engedjük el a lelkiismeretfurdalást, az önmarcangolást, a kételyeket, és főleg a kéretlen megjegyzéseket. Bármilyen úton el lehet jutni a számtalanszor emlegetett biztonságos kötődéshez, nem létezik egyetlen jó megoldás. Jöhet bármi, ami nektek jó!
E tudás birtokában, pedig kéretik nem letargiába taszítani a másképp gondolkozó, mást megélt, más élethelyzetben lévő anyatársakat!
Mamik! Peace, love rock&roll! 🙂
