A napokban történt ismét, hogy egy vadidegen ember gyermekneveléssel kapcsolatos kritikával illetett. Mondanom sem kell, nem voltam boldog. Összeszedtem, hogy milyen típusú idegenekbe botlottam eddigi pályafutásunk során.
1. A közléskényszeres
A gyerekekkel kapcsolatos témában valahogy mindenki mindent tud, mindamellett korántsem látok annyi remekül felnevelt embert, mint amennyi próbál beleszólni az életünkbe, ráadásul idegenként és kevés jóindulattal.
A kezdők elszántságával indultam el az anyaságom hajnalán.
Elfogadtam, hogy az én gyerekem az első félévét végigordítja, hogy nehezen alszik el és keveset, hogy időnként köztünk éjszakázik, hogy küzdünk a szoptatással, hogy tápszeres, hogy kicsit pufók, ujjszopós stb..
Ezeket nem könnyű mindig a helyén kezelni, de ránéztem a gyerekre, láttam hogy jól van. Mélyen magamba nézve is azt gondoltam, hogy “elég jó anya” vagyok, és boldogan élünk míg meg nem halunk van a sztorinkban.
Egy kisbabával jobban mentek nekem a felismerések, tudtam miért sír, kiismertem a szokásait, és reagáltam. Pontosan tudtam, hogy mikor és mit kell tennem, vagy ha egyszerűen a próbálkozásom is felesleges lenne. Tudtam, hogy nem kell megetetnem az éppen síró babámat, mert nem éhes! Tudtam, hogy igény szerint kell szoptatnom! Tudtam, hogy jó neki ha velem alszik! Tudtam, hogy nagyon jó helyen van a hátamon a hordozóban (nem szorítom, nem kékül, és mit ad isten levegőt is kap). Tudtam, hogy az utcán is meg kell szoptatnom! Tudtam, hogy mondhatok nemet egy kósza játszótéren felajánlott kekszre!
A járókelők próbálkozásai mind-mind visszapattantak a pajzsomról.
De mi van most?
Bizonytalan vagyok bevallom. A kisgyerek már nem “könnyű”. Az ok-okozat régen homályos lett, semmi sem biztos, sőt inkább a kiszámíthatatlan felé billentünk. Egy ideje számomra megterhelő nevelési szituációkba keveredünk úton-útfélen, ráadásul a brutál megfelelési kényszerem miatt nagyon nehezen találom meg magamban a jó válaszokat.
Mit engedjek? Meddig poénkodhatok? Szigorú legyek? Magyarázzak? Kérjek? Parancsoljak? Mikor azt látod, hogy darabjaimra hullva ácsorgok egy nyűgös helyzetben, akkor valójában ezerrel pörög az agyam, hogy mit lépjek. Igyekszem mindig tudatosan reagálni, az meg már egyéni szoc problémám, hogy lassú ember vagyok.
[quote width=”auto” align=”none” border=”#b94783″ color=”#444″ title=” „]
Erre jön egy idegen, akinek fogalma sincs semmiről, nem ismeri a helyzetet, nem érzékeli, hogy napok-hetek óta küzdök egy állandósulni látszó játszmával, és bontogatom a közös szárnyainkat. Vagy éppen már beleszarva az egészbe lélektelenül vonszolódunk az utcán. De ő ítélkezik. Mit szóltok ilyenkor ehhez: “Anyuka, ez a gyerek nem fogad szót magának! Határozottabban! A fejére nő!” Ó mond- nem annyira Kedves Idegen-,hogy jössz Te ehhez? Megkérdőjelezel az anyaságomban, és abban hogy esetleg tudom, hogy mit csinálok. Felfogod, hogy mit teszel? A pillanatnyi helyzetet méltatod, ami közel sem tükre a kapcsolatomnak a gyerekemmel. Tisztában vagyok vele, hogy bajban vagyok, és semmi szükségem sincs tájékoztatásra az ügyben. Pláne nem a gyerekem előtt.
[/quote]
S mivel már amúgy is a földön fekszem, és Te belém rúgtál, már nincs erőm veled szembe nézni. Sőt beleülteted a bogarat a fülembe, hogy valamit nagyon elszúrok. Netán elkezdem pörgetni magam azon, hogy “rossz a gyerekem.” Pedig tudom, hogy a gyerekkel nincs baj, azon kívül, hogy GYEREK! Mi van, ha négykézláb mászik egy darabon hazafelé? Vagy a pénztárnál hisztizik egy újságért? Vagy nem mondja meg a nevét, nem köszön? Vagy nem akar egyedül felöltözni? Vagy fáradt, nyűgös, és türelmetlen? Neked nincs szar napod?
Próbálom tartani az elképzeléseimet, de beleszól az idegen, a mama, a barátnő, az óvoda… Sokszor csak szeretném kizárni a külvilágot, és kizárólag a fiam lelkére tapasztani a fülem. Halljam kislegény Neked mi a jó? Nekünk mi a jó? 🙂
Fotó: Instagram
2. A felsőbbrendű
A másik tábor tagjainak ugyan nincs közléskényszere, de türelmetlenség és némi felsőbbrendűség keveredik az arckifejezésükön, ha helyzet van. Őket nagyon sajnálom, hogy ennyire zavarjuk őket, tényleg.
Lassan szakadékkal elválasztott két külön világba keverednek a gyerekes családok, és a nem gyerekes családok. Mintha a gyerek valami bosszantó kis lény lenne, akit felelőtlen szülők elpotyogtatnak, majd hagyják őket neveletlenül grasszálni a nagyvilágban az embertársaik rovására. Azzal jönnek, hogy ha már voltál olyan “dicsőséges” állampolgár, hogy megszülted, akkor érd el, hogy ne bömböljön állandóan, legyen mindig tündibündi, és lehetőleg soha, de soha ne zavarjon senkit. És mi mint új, és gyönyörű család ezentúl ne tegyünk be a lábunkat olyan helyekre, ahol konfrontálódhatunk kikapcsolódni vágyó felnőtt emberekkel. Ha valami hiba kerül a gépezetbe, akkor jönnek a szúrós tekintetetek.
Nehéz ügy, mert olyan jól esik időnként emberek közé menni. Talán egy alkalommal kellett megszégyenülve távoznunk egy kávézóból, mert iszonyú ordításba fulladt a dolog. Ilyenkor azt mondom, hogy jogos a „minek hozod ide?” pillantás, és szedtem is a sátorfánkat az íratlan szabályok szerint. Viszont azt mondom, jogunk volt megpróbálni. Mi is itt vagyunk ezen a világon, együtt kell élnünk. Még tanuljuk kihozni magunkból, és a gyerekeinkből a legjobbat. Addig is örüljön ez a tábor, mert elmondhatják, hogy „Jesszus, na én soha nem kerülnék ilyen helyzetbe” 😉
3. Az ignoráló
A harmadik csapat kifejezetten a gyerekvilágot rombolja, mégpedig azzal, hogy ignorálja őket. Veszélyes kis társaság ez. A gyerek ragyogó szemekkel mosolyog rájuk, néha megmutatja nekik a legkedvesebb játékát, vagy csak kíváncsian próbál belőlük valami reakciót kicsikarni, de semmi. Egy félmosoly se suhan át az arcukon. Egy kisbaba felé még több mosoly érkezik, hiszen édesek, nem beszélnek vissza, és a kis kerek mazsolák bizony mindenkit megvesznek. Ám mikor már valóban kezdenek tudatukra ébredni a gyerekek, akkor hirtelen egyre kevesebb a mosoly, és az érdeklődés körülöttük. Egy idő után rájönnek, hogy így működik a világ, és felnőnek…
4. … vagytok Ti…
Köszönöm, hogy Ti még nem felejtettétek el, milyen volt a saját gyerekeitekkel az élet, vagy gyermektelenül is nyitott szívvel közelítetek feléjük.
Köszönöm, hogy nem törtök pálcát felettünk, és sokszor együttéreztek.
Köszönöm, hogy visszamosolyogtok a gyerekemre a boltban, meghallgatjátok idegenül az utcán, és kíváncsiak vagytok az ő meséjére. Nektek mondja, Titeket választott, és egy kicsit miattatok lesz a bizalma a világban.
Anyaként folyamatosan legjobb tudásunk szerint tesszük a dolgunkat, de jogunk van a saját hibáinkból tanulni, és megtapasztalni az anyaságot minden nehézségével együtt!
Próbálkozunk, szeretünk, és nevelünk…
