Van az anyaságnak egy olyan pontja, amiről nem írnak a baba-mama magazinok, vagy a szakkönyvek. Ezek a reggelek, amikor nem számít, hogy mennyit aludtál éjjel, mert a gyerekek az ébredésükkor uralkodóként elvárják, hogy egyből képben legyél és szolgálj.
{adselite}
Grr..Grrr..Csrrr… hajnal 6. Kinyitom a szememet, ránézek a telefonra, összeszedem minden erőmet, és rányomok a szundira. Magamra húzom a paplant, „Csak még 5 percet!”. Már épp visszamerülnék az álomvilágba, mikor a másik szobából mozgolódást hallok. Nem, nem akarom, csak még egy kicsit, csak még pár percet hadd aludjak. „Anyaa, anyaa! Vendel, hagyd abba a sírást! Anya, gyereee!”
Lepergetem a forgatókönyvet; Ha nagyon csendben maradok, lehet, hogy visszaalszanak, vagy elkezdenek játszani, esetleg maguktól felöltöznek, fogat mosnak és elmennek az oviba. Egy alternatív valóságban lehet, hogy még a kávémat is lefőznék.
„Anya, felkelés van, kelj fel!” Ezt már közvetlenül a fülem mellett hallom. Nincs mese, nincs álmodozás, ébredni kell. Kikelek, a lányom már a kanapén trónol az alvókájával és a takarójával, „Anya kapcsold be a tévét, kérem a kakaót!!” Örülök, hogy látok, de nekiindulok – benyomom a mesecsatornát -, mert a gyerek nem ismer kifogásokat. A kisszobába menet elhaladok a tükör előtt. Általában megállom, hogy belenézzek, ma azonban elfelejtem, hogy félelmetes látvány fogadhat… de, ha már megtettem, felmérem a károkat. Jaj, a tegnapi szemfesték kissé elkenődve, de pár perc alatt helyrehozható. A hajam iszonyat, legjobb lesz, ha gyorsan összetekerem a fejem tetején, ez most úgyis divat. De nincs sok időm magammal foglalkozni, mert a kiságyból félig kilógva hív a kisebb csemetém.
Bevonszolom magam, kiemelem, jesszus ez a gyerek éjjel hízott, vagy 10 kilót. Ahogy földet ér, rohan ő is a kanapéra. A sürgető mondat ismét elhangzik; „Anyaaa, kakaóóóóóóóóóót!” A konyhában állok, öntöm a tejet, engedem a cumisüvegbe a vizet, a harmadik kezemmel pedig a kávéfőzőt töltöm be épp. Hirtelen, a semmiből valaki belemarkol a combomba; „Anyaaa, az enyémet csináld először!” „Nem teljesen mindegy, hogy te, vagy a kisöcséd kapja meg először? Amúgy is tudod, hogy mi az első.” „Igen, a kávéd, de akkor is, nekem előbb add, hogy én lehessek az angyalka.”
Minden elkészül, kiosztom, leülök, megiszom a kávét. Váá, persze a cukrot kihagytam, mindegy, a hatás a lényeg, aki fel akar ébredni, az ne kényeskedjen. A neheze még csak most jön. Fogkefeosztás, aztán begyűjtés. Ha rájuk bízom, délután vehetek újakat, mert úgy elrejtik, hogy sose kerülnek elő. Öltöztetés… a 4 éves már simán megcsinálja egyedül, az oviban, mert itthon folyton előadja a „nincs kezem, nincs lábam, nincs erőm” monológot, nyávogással és affektálással kísérve, amitől így korán reggel agybajt kapok, szóval már rutinosan meg se kérem rá. A fésülködés is megérne egy misét, gyakorlatilag csak megközelítem az eszközzel, de ő már kiabál, hogy húzom a haját… Szóval bevallom, van, hogy csak összegumizom neki és passz.
A kicsit gyorsan tisztába teszem, nadrág, pulcsi, cipő, közben a nagy még egy szál bugyiban rohangál. Őt is elkapom, megfenyegetem, hogyha nem marad nyugton, kikapcsolom a mesét. Ez szokott használni. Cipő fel, már nyitnám az ajtót, de hoppá, anya még mindig pizsamában van. Szuper, mindenki maradjon az előszobában, ne verekedjetek. Bugyi, zokni, farmer, pulcsi, póló felkap, melltartó nem kell, nem divatozunk, csak küldetést teljesítünk, kabát, cipő és mehetünk is. Az ajtónál nagy a torlódás; „Én nyitom ki, hagyjál, anyaaa, Vendel megütött” „Nem érdekel, csak haladjunk már ki, mert besülök!” – mi lesz itt, ha már a kicsi is tud majd beszélni…
Épp zárom az ajtót, mikor; „Anya, nem hoztam alvó állatot az oviba!” és már sír is. Időm se volt lereagálni, de egyből nyomatékosít. Visszaengedem, nem, nem kell levenni a cipőt, nyugodtan trappolj be a szőnyegre, nem érdekel, csak hozd azt a nyamvadt plüsst. Végre, indulás le a lépcsőn. Beszíjazom a kicsit a babakocsiba, kissé ellen tartok térddel, hogy ne tudjon kiugorni, amíg az összes csat a helyére nem kerül. Még megy egy kör szenvedés Anna részéről, hogy a kis babakocsit hozza, vagy a bringáját, aztán meglátja a piros motort… végem van. Már közel állok ahhoz, hogy hangosan felkiáltsak; „Egyiket se, kész, nem mész oviba, mindenki húzás haza, zárjuk be az ajtót, ti bementek a szobátokba játszani, én meg visszafekszem aludni… apátok pedig többet nem jár hajnalban edzeni, itthon marad és ezt az egészet ő csinálja végig…” Aztán veszek egy mély levegőt, és nyomatékosan csak annyit mondok; „Válassz!”
