Az arcomat elönti a forróság, a torkomban dobog a szívem, a megrendíthetetlen magabiztosságom elszivárogott, pont amikor a legnagyobb szükségem lenne rá…a francba… érzem azokat a szúrós szempárokat, ahogy a lelkembe hatolnak. Szinte a gondolatokat is hallom, a kimondott számomra kellemetlen szavak mellett: „ Na, ezt a gyereket megnevelhetné az anyja!” „Jó kis nevelést kapott….” Milyen lehet az anyja, ha a gyerek ilyen….” „Nem nekem kéne rád szólnom, hanem az anyádnak…” ….és mindeközben az én drága gyermekem, akit egyébként imádok, éppen hisztizik, vagy szaladgál olyan helyen, ahol nem lehetne, vagy éppen semmit sem csinál, csak zavarja a „felnőttek társaságát.”
Úgy gondolom, hogy tudok gyereket nevelni, következetes vagyok. Alapvetően stabilnak érzem magam, nőként, anyaként. Ha nemet mondok, akkor annak oka van, és általában nem is érdekel mások véleménye, csak nagyon szűk kör az, aki befolyásol a döntéseimben, de mégis, minden alkalommal, amikor elkezdődik a műsor zavarba jövök, és rosszul reagálok. Vagy megkapja amit akar, csak legyen csendben, ilyenkor abban a pillanatban, ahogy kilépünk a szituációból utálom magam a következetlenségem miatt, vagy elveszítem a fejem és lekiabálom a haját…. ugye nem kell mondanom, hogy ilyenkor még az előbbinél is jobban utálom magam?! Pedig alapvetően tisztában vagyok azzal, hogy nem kellene ezzel foglalkoznom, akinek van gyereke, szinte biztos, hogy túlesett már ezen, akinek meg nincs… hát az meg ne ítélkezzen. De nem tudok elvonatkoztatni a lesajnáló tekintetektől, szinte hallom a ki nem mondott megjegyzéseket: „ – Micsoda hisztérika ez a gyerek, szégyellje magát az anyukája, amiért nem tudja megnevelni”. És ezzel a gondolattal párhuzamosan el is indul bennem a düh: – Na menjetek ti a fenébe, ez nem nevelés kérdése, nem ezt látja otthon, elhihetitek, elenyészően ritkán szoktam magam földhöz verni a hentesnél, mert nem kaphatok cserkészkolbászt. Nem randalírozok a boltban a sorok között, mint egy bolond, és nem ordítok a bolt közepén, ha nem tudom megvenni a kedvenc ZARA felsőm. 2 éves kor tájékán, mikor elkezdődik, van köze az életkorhoz, az öntudatra ébredéshez, a határok feszegetéséhez, 6 évesen, a sokadik dac- és hisztikorszakban pedig a szülők manipulálásához, a feltétel nélküli érdekérvényesítéshez és az indulatkezelés rutintalanságához. Igen, tudom én, hogy pont ennek kellene lenni annak a pillanatnak, amikor következetesen meghúzom a határt és nem engedek a zsarolásnak, de legyünk magunkhoz őszinték: nagyon nehéz, amikor szemrehányó, lesajnáló tekintetek hada bombáz minket. Ilyenkor görcsbe rándul az összes izmom és kétségbeesetten próbálom elterelni a figyelmét, ami két évesen működött is, de így hat évesen már az sem egyszerű.
Ilyenkor tudatosul bennem, hogy mégsem tudom teljesen kizárni és a fülem mögött elengedni a negatív kritikákat. A megjegyzéseket, a lapos pillantásokat az étteremben, mert a gyerek kicsit hangosabb, nem ül egyenes háttal, szó nélkül a székben, hanem…. úgy viselkedik, mint egy gyerek. Forog, feláll, nézelődik, mindent megfogdos az asztalon, felborítja a poharat, kiönti a vizet, és nem azért mert neveletlen, mert nem tudja, hanem mert gyerek. Amúgy értem én, hogy ez nem mindenkinek tolerálható és igen, van olyan, hogy engem is tud idegesíteni, ha egy romantikus vacsora közepén a szomszéd asztalnál visít egy túlpörgött ovis. De legalább értékeld bakker, hogy látod rajtam a kétségbeesett igyekezetet, hogy megpróbálom a vadságát civilizált keretek közé szorítani, értékeld, hogy még most tanulja és én igyekszem terelgetni, nem csak ülök, és hagyom, hogy krumplival dobálja a vendégeket, és rohangáljon szirénázva, mint egy megvadult tűzoltó.
A nőt a ruházati boltban, aki szerint „ – Lehet, hogy otthon kellene hagyni a gyereket, amíg ön vásárol” – csak mert a sorok és állványok között szaladgál körbe-körbe és grimaszol minden tükörbe, amúgy tökre vigyázva, hogy ne verjen le semmit és ne rohanjon neki senkinek. Hát persze anyám, majd bezárom a lakásba, hogy tudjak venni tíz rohadt zoknit. És ezeket a sértő megjegyzéseket mindig a gyerek szívja meg, mert azonnal elkezdem görcsösen fegyelmezni, közben kínosan mosolygok körbe, próbálom begyűjteni a pozitív visszajelzéseket és a francba kívánok mindenkit magam körül. És egy lakatlan szigetet akarok, ahol maximum a fán lógó majmok néznek rám rondán, amiért lopom a banánt.
{adselite}
Komolyan, ezért is értékelem nagyra a differenciált dolgokat. Például a gyerekbarát éttermet és a felnőttbarát szállodát. Igen, legyen olyan hely, amit kifejezetten a gyerekeseknek találtak ki, ahol felkészült, nyugodt, türelmes alkalmazottak segítenek az égnek álló hajú szülőknek.És legyen olyan lehetőség, szálloda, étterem, ahol gyerek nélkül várják a „nagyokat”. A Dunarelax épp erre alkalmas: NO gyerek, csak boldog édes kettes RELAX. Ahol tud pihenni az is, aki utálja a gyerekzsivajt és pihenhetnek a mókuskerékből kiszabadult, (valami csoda folytán) pár napra gyerek nélkül marad szülők is, hiszen igen, bevallom, ha már egyszer lepasszolom és kettesben megyünk valahová apuval, akkor én is nyugalmat, csendet, „hisztimentes” övezetet akarok. Ahol nyugodtan pihenhetek, és nem vagyok fáradtabb, mint amikor elindultam, mert a nyaralás arról szól, hogy a kiskorút üldözöm. Azok pedig, akik kevésbé tolerálják a gyerekeket, számukra ez ideális hely.:)Diszkriminatív? Nem hinném. Szerintem éppen hogy toleráns.
Na, a végére csak összejött, a „minek az ilyennek gyerek?”
