Idén, Valentin-nap előtt néhány nappal történt az eset: picike lányunk szerelembe esett! És nem is azért jegyeztem meg annyira ezt a nagyjábóli dátumot, mert minden évben olyannyira megünnepeljük ezt a napot… Hanem azért, mert egyszerűen nem lehet nem emlékezni, ha a rózsaszín kis „Love” feliratra téved a szemem a piros plüss pólón. És ezt az aprócska pólót, amihez képest alig 2 esztendős kislányom is szinte óriás, egy nagyon kedves kis úrfi viseli. Hogy ki is ő valójában? Hamarosan megtudhatjátok!
Szemünk fénye három hónappal múlt egy éves, amikor a történet játszódik. Ekkoriban az a típus volt, aki éjszaka volt inkább legény, nappal még egészen szolidan viselkedett, legalábbis nyilvánosság előtt. Efféle nyilvánosság vette körül például a bevásárlások alkalmával is. Az üzletekben, áruházakban úgy viselkedett, mint egy kis angyal: csöndesen és ámulattal nézett hatalmas, kék szemeivel szerteszét, hiszen olyan sokféle figura megfordult ott, és olyan sokféle áru volt a polcokon. Ekkor még a nyugodt családi kikapcsolódások egyike volt a bevásárlás, bezzeg most! De ezen a szerelmesek ünnepéhez közeli napon történt valami nem mindennapi esemény, amit igazából mi is csak később értékeltünk úgy, ahogyan az valójában megesett.
Apával és babával édeshármasban sétáltunk a polcok között, egyikünk Szofinkat tolta a babakocsiban, másikunk pedig a bevásárlókocsit. Tulajdonképpen egy élelmiszerüzletben voltunk, de még itt is volt természetesen egy polc, ahol különböző giccses vagy cuki, piros és rózsaszín, csupa-csupa szívecskés kellékek, ajándékok díszelegtek, sunyi módon kacsintgatva az elcsábuló vásárlókra. Egy hirtelen pillanatban kinyúltak a babakocsiból a kis kezek, és csemeténk lekapott a polcról egy puha, barna kis szőrmókot. Gondoltam, megesik az ilyen, sebaj, finoman elveszem tőle, és visszateszem a helyére. Igen ám, de nem volt ez olyan egyszerű! Angyalkánk felett mintha átvette volna az irányítást a kisördög. Őszintén szólva eléggé megijedtünk, hiszen hirtelen egy ezidáig soha nem látott viselkedést tapasztaltunk meg, mintha Szofinkat teljességgel kicserélték volna!
Egyik pillanatról a másikra a mindenkit elbűvölő, csendes kislányból egy akaratos, kiabáló, hisztiző (?), rúgkapáló kis diktátor lett, aki kőkemény érzelmi zsarolást folytatott irányunkban. Bizony, több alkalommal próbáltuk egy óvatlannak gondolt pillanatban visszacsempészni szőrös kis barátunkat a polcra, ekkor viszont azonnali büntetés járt: sikítás, sírás-rívás, ordítás – ahogy csak a torkán kifért. Szegénykémnek már az ajkai is belilultak, alig kapott levegőt, és olyan erővel rúgkapált a babakocsiban, hogy kész csoda, hogy egészben maradt a járgány!
Eleinte tartottam magam az elveimhez… NEM és nem veszünk több kabalát! Az igazság az, hogy az otthon található kabalák száma így is lényegesen nagyobb, mint amennyi kicsiny lakásunk szőrmókbefogadási képessége. Pedig mi nem halmoztuk el Szofinkat, viszont annál többet kapott ajándékba és örökölt, már maciból is volt otthon legalább öt. Próbálkoztunk tehát többször a mackó visszacsenésével a polcra, de egyre nagyobb sikertelenség koronázta kitartásunkat. Én is éreztem, hogy nem lesz ez így jó. Ajjaj, most ellent kellene mondanom az elveimnek, hogy valahogy túléljük ezt a bevásárlást, és végre kikeveredjünk a szemrehányó, lesajnáló vagy éppen döbbent pillantások kereszttüzéből. De nem is ez érdekelt engem leginkább, hanem kicsi lányunk lelkivilága! Most mit érezhet? Nem szeretnék csalódottságot és szomorúságot látni a szemében… A következő gondolatom viszont az volt, ha engedek, talán egy lavinát indítok el ezzel, hiszen talán csak feszegeti a határait, és később rendszer lesz ebből. Amint tépelődtem magamban, mi lenne a legjobb megoldás, férjecském az események sokkoló hatására elgyengülten, kifacsarva, ám annál nagyobb szeretettel így szólt:
[quote width=”auto” align=”none” border=”#b94783″ color=”#444″ title=” „] „Vegyük meg neki azt a macit!” [/quote]
{adselite}
Én is megadtam magam. Kicsinket ismerve abban reménykedtem, ez talán egy egyedi eset. Elhoztuk a szőrmókot, akit azóta nemes egyszerűséggel Kismackó névre kereszteltünk, és családunk negyedik tagjává vált. Amikor a kasszánál a futószalagra helyeztük, hogy kifizessük őkelmét, szintén egy nagy hisztivihar következett, a pénztárosnő kosarunk tartalmából sietve pittyentette le elsőként Kismackót. Amint kislányunk kezébe adtuk a medvebocsot, azonnal megnyugodott, eltűntek a könnyek, és egyik percről a másikra fülig ért a szája. Egészen hazáig szorongatta, nézegette és folyamatosan becézgette kis társát. Bárhová is megyünk, akár csak a napi kis sétánkra, játszótérre, akár egy hétvégi kiruccanásra, vagy hosszabb utazásra, Kismackó mindig velünk van. Nem is tudnánk megfeledkezni róla, hiszen kicsink minden alkalommal figyelmeztet, vagy ő maga rohan vissza az ajtóból a macijáért! Ezek a kedves kis jelenetek, a békésen mosolygós maciszorongatások, a szeretetteljes nyaktekergetések, és a pusziáradat, amit szintén Kismackó kap – no meg persze én is -, mindig nagyon megdobogtatják a szívem! Ekkor érzem azt, hogy a mi kicsi lányunk nagyon boldog, ha ennyire képes szeretni, és ez a tudat bearanyozza a napom.
Szofink azóta sem csapott ekkora patáliát egyetlen szőrmókért és egyéb más játékért sem. Mostanában olyan korszakot élünk, hogy sok esetben elhalványodnak azok az angyalszárnyak, viszont a Valentin-napi mackó esete óta semmit sem vásároltunk meg gyermeki terror hatására. És örömmel jelentem, ez nem a mi keménységünkön múlt, hanem egyszerűen kicsinknek sem jutott eszébe egy-egy babáért, labdáért vagy éppen kisautóért toporzékolnia! Na jó, néha egy picit, de tényleg csak úgy módjával. (Felkészültem – ha egyáltalán fel lehet erre készülni -, és rettegek is picit, hogy ez a korszak is elérkezik, de a történet nem erről szól, az majd egy későbbi sztori lesz.)
Csupán azt szerettem volna nektek elmesélni, hogy egy ilyen kicsi gyermeknél nem feltétlenül a határok feszegetése, az akaratosság megnyilvánulása lehet, ha ekkora erővel nem hajlandó lemondani valamiről (vagy valakiről?). Egy ilyen pici szív is érezhet olyan mértékű szeretetet, szimpátiát már első látásra, hogy rajongása tárgyának teljesen a bűvkörébe kerül. Vagy akár csak olyannyira elnyerheti a tetszését ez a valami, hogy képtelen otthagyni. Bárkivel előfordulhat hasonló, én teljesen át tudom érezni. Ez a számunkra bűvös dolog lehet akár egy édes kiscica, vagy lehet egy zeneszám, amit már huszadjára hallgatunk egymás után. De lehet egy ritka, és teljes mértékben a személyiségünket tükröző ruhadarab is, akárcsak egy távoli ország, ahol először járunk, de patakokban folyik a könnyünk, amikor tudatosul, hogy haza kell jönnünk.
Ez a történet most nem a dacos gyermekről szólt – ahogyan korábban hittem -, ez, kérem igenis az első „szerelem”.
