Pont ma van a két hónapos szétköltözési évfordulónk. Pont két hónapja csinálok (hivatalosan is) mindent tök egyedül, mindkét Kislányomat egyedül látom el, egyedül fürdetem, már csak három személyesek a vasárnapi ebédek.
És pont most jutottam el oda, hogy felvállalom az új családi állapotom a FALUban is.
Elég fontos, hogy falu, mert itt az emberek egy jó része nagyon kíváncsi. A hírek gyorsan terjednek, és hihetetlen (akár pofátlan) őszinteséggel a szemedbe mondják, amit gondolnak. Bár jobb az őszinteség, mint ez ellenkezője, azért néha sok. És néha nekem bőven elég lenne a hallgatás is helyette. Olyan környezetből jöttem, ahol az ilyen nem volt szokás, az emberek háta mögött ment egy kis susmus, ha a „pletyka alanya” szóba hozta a maga dolgát, akkor azzal feljogosította a másik felet a kérdezésre, de ez a nyílt vélemény-nyilvánítás… hogy is mondjam finoman… elég meredek.
Alapvetően elég antiszociális vagyok. Van össz- vissz 3 igazán jó barátnőm, néhány egészen jó barátnőm és egy anyám, akikkel meg tudom osztani az életemet. Nagy részük minimum 10, vagy több 10 éves barátág. Itt a Faluban pedig elég volt nekem a lányok apja, meg néhány felszínes kapcsolat.
Most lett itt egy Anyuka, akit hirtelen nagyon közel engedtem magamhoz. Elég hirtelen, elég mélyen beavattam ebbe az egészbe. Benne volt a pakliban, hogy majd Tőle indulnak el a pletykák, de nem így lett. Kijelenthetem, hogy Barátnőre leltem benne.
{adselite}
Na… de… ahogy jöttünk- mentünk, találkoztunk az emberekkel, beszélgettünk, kérdezgettek.
„Még Pesten dolgozik a férje?” és a többi. (Sosem voltunk házasok.) Mindig válaszoltam, röviden, kicsit kitérően, figyelve arra, hogy semmi olyan ne hagyja el a számat, ami ne lenne igaz. De azért úgy is lehessen értelmezni, hogy együtt vagyunk még. Ez egyfajta páncél volt nekem, még a barátaimmal is nehezen beszélek erről, idegenekkel meg…
Viszont ez már kezdett zavarni engem. Egyrészt, hogy ilyesmikre figyeljek, hogy nehogy elszóljam magam… Hogy micsoda??? Nehogy elszóljam magam??? Na ne már…. semmi rosszat nem tettem, semmi titkolnivalóm nincs, ne csináljam már. Másrészt jobbnak láttam, hogy tőlem tudja meg bárki is, mint hogy pletyka szintre kerüljön az egész, így egyszer csak úgy döntöttem (spontán), hogy akkor belekezdek.
És mikor is máskor ez a legjobb, mint egy kellemes, hétköznapi játszóteres délelőttön.
Először egy nagyon fiatal anyukának említettem, őt egészen sokkolta és nagyon együttérző volt. Még el is sírta magát, mikor látta a könnyeket a szememben.
Volt egy igazán vagány nagymama, tapadós nadrág – kockás ing kombóban, aki kifejezte elismerését, azt mondta bátor vagyok, és nem semmi. Imádom. És az emberek nagy része így reagál, és ez rengeteg erőt ad.
És volt egy másik típusú nagymama… aki elszörnyedt. Annyira szánakozott (??), hogy rettenetesen kezdtem magam érezni. Jött a gombóc, gyűltek a könnyek. Nagyon meg kellett magam erőltetni, hogy a hangom aránylag normális maradjon, és ne törjek ki zokogásban. Ezt – úgy érzem – a Lányok miatt sem tehetem meg, főleg a nagyobb Lányom miatt, mert őt megviseli, ha anya sír.
Szóval a néni egy ilyen ártatlan kis mondattal elintézett: „Ahh, akkor nem kellett volna már a második.”.
Tessék??? Nem kellett volna? Hogy tetszik ezt gondolni? Egyáltalán, hogy tetszik merni ilyet kimondani??? (Ezeket a kérdéseket csak gondoltam, közben megsemmisültem, csendben voltam és visszasétáltam a babakocsihoz egy zsepiért.)
Persze nem véletlen, hogy ennyire szíven ütött az egész. Ez a gondolat bennem is motoszkál, és nem a Kislányom miatt, az ő létezését és itt létének a jogosultságát egy pillanatig sem kérdőjelezem meg. Hálás vagyok érte, örülök, hogy ketten vannak, nagyon erős egységnek érzem már most Őket. És azt is szeretem, hogy az Apukájuk az apukájuk.
Inkább kapcsolati szempontból zaklat fel ez az egész téma: miért akartunk mi még gyereket? Mit csináltunk? Ennyire önző vagyok, hogy csak arra gondoltam, hogy babát szeretnék? Mindig is sok gyerekről álmodtam, kis korkülönbségről…
De azért ez ettől több volt. A különbözőségeink még nem ütköztek ki olyan erősen, és én azt gondoltam, hogy megoldhatjuk ezt. Tudtam, hogy a terhesség és egy kisbaba csak nehezítés lesz, de őszintén reméltem, hogy átvészeljük, hogy fontosok vagyunk annyira egymásnak, hogy ezt nem engedjük el. Miért is ne akartuk volna, hogy bővüljön a család? Mindig több gyerekről beszéltünk, házról, kutyáról. Annyira logikusnak tűnt… Ha nem is túl könnyen, de szépen haladtunk előre, és ez is a tervben volt. Pont így, pont Ő, egy picike, törékeny Kislány.
Nem hiszem, hogy bárki így tervezi, hogy egyedül maradjon Majdnem két és féléves és Négyhónapos babákkal. Vagy ha bárki ezt előre tudja, akkor így belevágna.
És őszintén remélem, hogy kevés embernek fog ez a száján kiszaladni később, és nem ébresztenek ilyen gondolatokat a Lányokban. Hogy ők minek kellettek?
Minden így kerek. És egy pillanatra újra egységnek éreztem magam az Apukájukkal, mert ha rengeteg dolgot el is rontottunk, máshogy gondoltunk, ezt biztosan nem csinálnánk másként. Egyikünk sem.
