Katalin kétszer szült, mindkétszer császármetszéssel. Az elsőnél bűntudat, csalódottság járta át a szívét. Csodás szülésélményt várt, de helyette csak ridegséget és félelmet kapott. A második császármetszése már valódi élmény volt a számára, és szívesen emlékszik vissza rá. Fogadjátok szeretettel szüléstörténeteit, mely reményt adhat sok császáros anyukának!

{adselite}

Császármetszés

Foggal körömmel ragaszkodtam ahhoz, hogy márpedig én normál módon fogok szülni. Szorgalmasan jártam kismamatornára, csináltam a légzőgyakorlatokat, mégis, volt egy érzésem, hogy császár lesz, de annyira akartam a szülést, hogy fel sem készültem fejben más lehetőségre, mert NEM LEHET, hogy ne szüljek… Pedig póker közben megtanultam, hogy ha nem is vakon, de ésszel és átgondolással igenis bíznom kéne a megérzéseimben.
A fiammal terminustúllépés miatt kellett befeküdnöm, és aznap reggel a fejvégű babám kitért jobb ferdefekvésbe, magasabban volt, mint valaha, így választhattam, hogy aznap császár vagy másnap. Akkor már legyen aznap – mondtam -, ha nulla esély van a természetes szülésre.

Nem volt elég ez a hirtelen jött sokk, tetéztem, és elkezdtem hibáztatni magam, hogy ilyen könnyen elengedem az álmom, hogy ilyen könnyen belemegyek, hogy már megint a dolgok “könnyebbik oldalát” fogom meg. Ésszel persze tudtam, hogy az orvosom közel 40 éves tapasztalatával reálisan látja, hogy mi lenne a szülés vége. (babám nyakán volt a köldökzsinór, nem tudtam volna egészségesen megszülni, vagy ő, vagy én, vagy mindketten sérültünk volna) Így az agyammal beletörődtem, hogy orvosom döntése által én is jó döntést hoztam, de a szívemmel nem igazán tudtam feldolgozni.

A császármetszés, ahogyan megéltem

Maga a császár rideg volt. Elmondták az információkat, aláírtam, amit kellett,aztán hajrá. Megszúrtak (spináls érzéstelenítés), de azt nem mondták, hogy mennyire gyorsan fog hatni és ez milyen lesz számomra; pikk-pakk nem éreztem a lábaimat, amikor megfogták, és betették őket a kengyelbe, olyan volt, mintha a hentesnél dobálnák a húsokat jobbról balra, pont annyira nem éreztem semmit belőle. Láttam, tudtam, hogy azok az én lábaim, de horror volt az egész, nulla kontroll, ijesztő és kiszolgáltatott érzés. A férjem velem lehetett, de így is nagyon féltem, fogalmam nem volt, hogy mi történik igazán velem. A “megváltás” az volt, amikor a fiam felsírt, aztán azonnal elvitték, fél percre visszahozták, aztán az őrzőben bő fél órát hármasban lehettünk, és ennyi… Mire felkelhettem, addigra este volt már, első éjszakás császárosként éjjelre nem adták ki – nem is tudtam volna mit kezdeni vele -, másnaptól voltunk együtt. Szóval hipp-hopp, lett egy gyönyörű egészséges kisfiam, akinek épp csak az érkezését nem tudtam átélni, megélni, hanem csak “túlélni”…

Császármetszés után szülésélmény?

Ezek után a papírforma szerint 40% esélyem maradt szülni a klinika protokollja szerint, szóval borítékolva volt a következő császár is. Így indultam neki a következő terhességnek. Nagyon vágytam volna a szülés csodálatos élményére, de tudtam, hogy szinte semmi esélyem sincs rá. Ráadásul az első császár ridegsége még most is ott élt bennem.

A második várandósságomnál, 18 hetesen közölték, hogy túl kicsi a baba feje – 2 héttel kisebb, mint kéne. Az első ijedtség után, aztán kiderült – ide-oda járkálásnak köszönhetően -, hogy vélhetően az extrém hosszú 41 napos ciklusom miatt lehet ez a mérésbeli eltérés. A terhesség további része problémamentes volt, időben befordult a lányka, de ugye folyamatosan kisebbnek mérték a buksiját, így az utolsó hónapban sikerült meggyőznöm az orvosom, hogy március 1 helyett toljuk ki a terminust március 8-ra. Igen, hogy minél több időm legyen, mert szerettem volna legalább megpróbálni a szülést – vagy beindul magától, vagy újból vágnak…

Programozott császármetszés

Aztán eljött a március és meggyőztem a dokim, hogy ha jók az eredmények, akkor ne kelljen 8-án befeküdnöm hanem csak 10-én, nyertem még két napot, éljen!

– 8-án ctg oké, vizsgálat oké, fejvégű, függőleges, minden tökéletes, de nem ékelődött be a buksija. No para, többedik terhességnél belefér.

– 10-én ctg oké, vizsgálat nem oké, kicsilány kezet foghat a fiúval ugyanúgy kitért jobb ferdefekvésbe, ennyi időt kaptam, nem többet, császár. Belenyugodtam, poénkodva jöttünk ki az orvosommal a vizsgálóból. A szülőszobán felgyorsultak az események, bejött a szülésznő, aki felvázolta az eseményeket, miszerint azt leszámítva, hogy épp szét leszek szabdalva, ugyanúgy mellre teszik majd a babámat, mintha rendesen szülnék. Én ott helyben elbőgtem magam, hogy ez tényleg igaz lehet?! Hogy nagyjából minden álmom teljesül, amit a szüléssel kapcsolatban fontosnak tartottam?!
Villámgyorsan lement az infúzió, jött az altatóorvos, megnyugtatott, hogy no para, irány a műtő, gyűlik a csapat, pár perc. Össz egy órát nem voltam a vajúdóban, még félni sem volt időm elkezdeni. Betoltak a műtőbe, ment a viccelődés – egészen a spinálisig, mikoris négyszer szúrt a nő, tudjátok, “no para, menni fog”. Szerintem csak az adrenalin miatt nem ájultam el.

Jött az ismerős zsibbadás a lábban, tudtam, hogy megint jön a “húspultos” feeling, igazából onnan, hogy sikerült az érzéstelenítés, már sokkal inkább voltam izgatott, minthogy féltem volna. Férjem megérkezett, leült a fejemnél, folyamatosan kérdezték, hogy jól vagyok-e, megkérdeztem, hogy be tudják-e nedvesíteni a számat, szabad-e, de ahogy kimondtam, már jött is egy lány nedves gézzel, komfortérzet a toppon, na akkor szüljünk.

Folyamatosan mondták, hogy épp mi történik a függöny mögött – és akkor meghallottam a lányunkat. Férjem elvághatta a köldökzsinórt – amit a fiúnknál nem lehetett- , aztán szinte egyből meg is kaptuk a babánkat, még nagyjából maszatosan. Nekem egy kezem volt, hogy tartsam a picit, a szülésznő segített támasztani, nehogy leessen, közben férj is próbált ügyeskedni, hátha a szájába tudja varázsolni a mellemet… Szóval meghitt volt… Szép volt… és vicces! Ám leginkább meghitt, és meglepő, hogy egy steril rideg műtőben is lehet “csoda”. Férjem mobilját egyből elkérték, készült vagy 20 fotó az első “bénázásunkról”.

Addig volt benn a férjem és a kislányom, amíg stoppoltak, amikor nagyjából végeztek és elkezdték bontani a paravánt, akkor azért kiküldték őket. Engem felvittek az őrzőbe, kicsilány meg bő egy órára apával maradhatott az egyik üres szülőszobában édeskettesben. Ahogy feküdtem az ágyon, folyamatosan potyogtak a könnyeim;  férjem végig küldte a fotókat lánykánk minden pici fintoráról. Jó volt… nagyon… és meghitt, és szívmelengető.

Szóval valahogy még kettős az érzés, egyfelől a teljesség, mert lehetett – majdnem – olyan szülésem, amilyenről álmodtam, másfelől némi hiányérzet, hogy a kisfiammal miért nem lehetett?! Hát ez volt… Most boldog vagyok és nagyon kiegyensúlyozott.

A lényeg azért nagyjából ugyanaz…. Bárhogy is szülünk, lesz egy gyönyörű babánk, ő segít feldolgozni mindent…

A képek illusztrációk – pinterest.com