Ősi indián bölcsesség, hogy alvó gyerek mellett rikoltozzunk, bőgessük a tévét, recsegtessük a gramofont, esetleg cintányérozzunk – így ezt szokja meg, és megtanul zajban aludni. Hát lehet, hogy beválik, de én a keserű jövőre fittyet hányva inkább kilopóztam a konyhába, és síri csendben betoltam három szendvicset és két kávét az arcba, míg Luca rá nem döbbent, hogy már majdnem tíz perce vízszintes helyzetben alszik, és véget nem vetett ennek az áldatlan állapotnak.
Lassan nyolc éve, hogy állandó frászban élek, hogy nehogy felébredjen a gyerek. (Mivel két és fél évente született általában egy újabb, mindig van egy olyan korú, akinél parázhatok, hogy megzavarja valami az álmát). Korábban úgy gondoltam, hogy séta közben a babakocsiban alvó (haha) babát tuti felébresztem majd, ha ismerőssel találkozunk, hogy megmutathassam, milyen cuki. (bruhaha) Nos, erre többnyire nincs is szükség, bizonyára sokaknak ismerős a babakocsiba beordító „Nahát, alszik, de édes! Jaj, hát már ébren is van, de miért sír?” – típusú személy.
Kezdőként úgy terveztem, hogy ha alszik a gyerek a babakocsiban, jó idő esetén egy padon ülve olvasok, ha pedig rossz az idő, minden boltba bemegyek, ami csak utamba kerül. Nagy bánatomra kiderült, hogy a babakocsiban alvás akkor tartós, ha az eszköz és a célszemély folyamatos mozgásban van, a boltban kolbászolás pedig a belépés utáni két percben („Felmosórongyot kérek a tejosztályra, Jucikát a kettes kasszához!”) többnyire meghiúsul. Így hát maradnak a végtelen séták, azonban a városi utcák így is rengeteg veszélyforrást rejtenek. Tapasztalataim szerint nem a konstans zaj a necces, hanem a hirtelen felharsanó hangok, úgymint:
{adselite}
– mennydörgésszerű tüsszentés egy járókelőtől, pont a babakocsi mellett persze
– harangzúgás – és eljutottunk egy másik fontos indián bölcsességhez: ha alvó gyerekkel vagy, egész órában templom környékén ne járj
– építkezések: messziről biztonságosnak tűnik, de amint elhaladsz előtte, felbődül egy hang: „Józsi! Hozzad már a vödröt, Jóóóóózsi!”
– élemedett korú hölgyek: „Kis drága! Nem fázik? Miért nincs/van rajta sapka?”
– gyalogosátkelők: „Szabad jelzést kaptak. Átkelhetnek a Bethlen Gábor utcán” – ááááááá
– motorosok
– visító óvodáscsoportok.
Valószínűleg falun sem egyszerűbb az élet, rettegve sejlenek fel előttem a hiperaktív kakasok, elszánt házőrző kutyák, és a nyugdíjas, az utca két szemben lévő oldalán lakó, egymással harsányan kommunikáló barátnők.
Fotó: Pinterest
Lakáson belül sincs az ember biztonságban. Hacsak nem egy jurtában lakik a pusztán (bár akkor meg a kecskék mekegnek, nyilván), számolnia kell az eltérő életritmusú és értékrendű szomszédság életvitelével. Ezt nem kell bemutatni: falfúrás alvásidőben, családi konfliktusok verbális megnyilvánulásai a lépcsőházban, versenyzongora este tizenegykor történő áthelyezése egyik helyiségből a másikba. (Aztán persze ők azok, akik azonnal csengetnek és kopognak, ha végre a kölyköket lepasszolván házibulit csapsz).
Ami még tuti felkelti a gyereket a lakáson belül:
– rosszul lerakott, nyikorgó laminált padló: a régi lakásunkban már pontosan kitapasztaltuk, hogy melyik deszkára lehet lépni és melyikre nem
– a postás, aki nem kétszer csenget, hanem csak egyszer, de akkor úgy nyomja, mintha égne a ház
– a telefonod, amit sehol nem találsz, csak akkor, amikor megszólal, és kiderült, hogy pont rajta feküdt a gyerek.
A helyzet tovább bonyolódik, ha nagyobb gyerekeid is vannak. Mikor már elég sokan voltak, gondoltam, én is kipróbálom az alvó mellett zajongós életmódot, és sztoikus mosollyal az arcomon nyugtáztam, hogy a szunyókáló párnapos Nimród mellett épp egy ládányi duplót készültek kiborítani. Nimród meg se rezzent, szóval ordítoztunk önfeledten hetekig. Aztán sajnos az újszülöttkor elmúltával ő is felriadt minden erősebb zajra. Igen, hiába „azt szokta meg”. Szívás.
Fotó: Pinterest
Néha már azt hiszem, ez az egész felébredés-mizéria az én parám. Mások babakocsiban alvó porontyuk mellett kirakatokat bámulnak, kávézókban ücsörögnek, óvodában nagytesót öltöztetnek, és egyikük arcán sem látom a „mindjárt felébred, jaj, mi lesz”-stresszt. És rólam is sokan feltételezik, hogy én is ebbe a táborba tartozom. Egyszer egy turkálóban túszejtő akció áldozata lettem. Nimród aludt, és elvetemülten arra gondoltam, benézek az üzletbe. Nyári meleg volt, az ajtó nyitva maradt, és én naiv, bementem egész hátulra.
Ekkor jöttem rá, hogy a tulaj a legjókedvűbb, és egyben legharsányabb női eladó az egész városban.
– Nézz körül nyugodtan, úgyis alszik, tudom, milyen, az enyéim is így aludtak babakocsiban, mint a zsák, hahaha!
Közben megérkezett két ismerőse, vad sztorizásba kezdtek, gurultak a röhögéstől. Oké, menekülőre fogtam. Volna.
– Jaj, nem is kérdeztem, keresel valamit konkrétan? Hihihi!
– Ööö, 98-as rózsaszín overált, de már megyek is… – indultam nagy lendülettel.
– Úúúúú, mekkora mázlid van, pont most pakolászom a téli cuccokat!
PUFF. Három bálányi gyerekruha zárt el végleg az alvó gyerekemtől.
– Áááááá, de cukik, odanézz! Tök jó kis cuccok! – lelkendeztek az ismerősök.
Nem, nem találtam 98-as overált, de negyedóráig tartott, míg kiverekedtem magam az utcára. És láss csodát, nem ébredt fel. Rengeteg rossz tulajdonságom van, amit nem szeretném, ha örökölnének a gyerekeim, de abban pont nagyon jó vagyok, hogy úgy alszom, hogy ágyút lehetne elsütni mellettem. Ébredtem már reggel nyolckor a pasim dühös facebook-posztjára, miszerint hajnal öttől utat törtek és aszfaltoztak az ablakunk alatt. Vagy máskor boldogan mondtam neki, hogy a gyerek végre, végre átaludta az éjszakát. Erre ő: „Többször felriadtam éjjel, te meg szoptattad Andrist, közben húztad a lóbőrt”. Ja, kérem, így könnyű! Végül is a lényeg, hogy én átaludtam.
