Gondoltam én, és könnybe lábadt szemmel, kezemet morzsolva, égve a belső dühtől hátat fordítva sikítottam, ordítottam magamban: „Csend legyen!”
Az egyik ordít, a másik kettő veszekedik, én pedig mindjárt megőrülök.:) Könyörgöm, fogjátok már be a szátokat, csak egy pillanatra, csak egy rövid időre, csak…..
Bűnös gondolatok, vagy őszinte pillanatok? Rossz napok vagy a túlterheltségtől megfeszült mókuskerék lét? Tökéletes anyaság vagy tökéletlen valóság?
Az utóbbi napokban, hetekben kicsit érzékenyebb a türelem-küszöböm, mint általában. Ez nem azt jelenti, hogy egy idegroncs anyuka vagyok, aki egésznap ordít a gyerekeivel, sőt inkább próbálom úgy helyén kezelni a dolgokat, hogy ebből a káoszból kevés menjen át nekik. A nap nagy részében össze vagyunk zárva, így elkerülehtetlen, hogy olykor én is magányra vágyom, vagy legalábbis egy perc csendre.
Harmadjára mentem ki a konyhába, és mire kiértem már azt sem tudtam miért mentem. Visszamentem a szobába ismét, ahol a borzalmas kupi látványa fogadott, de már nem is érdekelt igazán. Már csak az érdekelt, miért cikázok a konyha és a nappali között.
Mögöttem a legkisebb, aki úgy tapadt rám, mint borsó a héjára. Nem is lett volna ezzel gond, de üvöltött, és ordított, hogy miért? Fogalmam sem volt. Talán nem engedtem, hogy a rúzsommal a falon tesztelje, vagy a fogkefémet a WC-be dugja, nem tudom. Ilyenek ezek a gyerekek, egyet gondolnak, és üvöltenek, hisztiznek, majd megint jókedvre derülnek.
Bezzeg, amikor én csak egyszer emelem fel a hangom nagy ritkán, akkor mindenki kikéri magának, hogy „ANYA, miért kiabálsz!” Igen, azt viszont senki nem veszi észre, hogy hányszor NEM kiabálok.;). Aztán ott van a másik kettő. Imádnivalók. Imádom őket, hogy gombnyomásra beindulva megállás nélkül beszélnek. Ha telefonálok, épp akkor akad valami fontos mondanivalójuk, vagy ha épp WC-re indulok. Nagyon jó érzékük van ahhoz, hogy tudják mikor NEM kellene beszélniük. Legtipikusabb eset, hogy biztos akkor kezdenek el veszekedni, és verekedni, ha épp vagy az osztályfőnőkükkel beszélgetek, vagy valami hivatalos telefont bonyolítok le. „ANYAAAAAA! SEGÍTSÉÉÉG! ÁÁÁÁÁ…”Ég a pofám. Rettentően ég a pofám, ahogy a vonal túlsóvégén elcsendesedik a hang, és ő is részese lesz az otthoni eseményeknek.
Nem mentegetőzöm, eljön az a pont, amikor azt kívánom, mindenki maradjon csendbe!
Ezek a kimondatlan szavak ott maradnak bennem, nem okozva lelkitörést, de miután már a gondolataimat sem hallom, bár már lassan azt is megkérdőjelezem, hogy vannak saját gondolataim… Ehhez még bűntudat sem társul. Nincs bűntudatom, nem érzem, hogy rossz anya lennék azért, mert egy pillanat nyugalmat kérek magamnak.
Miért is kellene tökéletesnek lennem, tökéletes gondolatokkal, tökéletes gyerekneveléssel. Így vagyok tökéletes, hogy valójában tökéletlen vagyok. Ezt csak az anyák értik meg, mit jelent ez a „bűnös gondolat”. Egyébként is miért kellene nekünk bűntudatban élnünk. Anyának lenni nem azt jelenti, hogy tökéletes életet látszatját keltjük, miközben belülről felemésztjük magunkat. Anyának lenni azt jelenti, hogy néha kiakadunk, néha hibázunk, néha erőért fohászkodunk, majd megéljük a boldogság végtelen óráit. Merthogy vannak napok, amikor olyan erővel ruháznak fel, hogy egy óriási hiszti vagy egy tesó-bunyó sem fog ki rajtam. Kezelem és uralom a helyzetet, aztán vannak azok a napok, amikor olyan gyengének érzem magam, hogy egy lightosabb nyafi is kiborít. Ez így van rendjén. Bűntudatok helyett, gyűjtsünk szép emlékelet. Ja, és ne aggódj, ha eddig még nem tapasztaltad, előbb-utóbb téged is utolér a csend hiánya, amikor egy pillanatra mindennél többet érne egy perc csend.:)
Csodás napot!
