A szülés utáni depresszió bárkit, bármikor utolérhet. Sokan vagyunk, akiket bizony a pici érkezését követő egy éven belül semmi sem zökkentette ki a boldogság rózsaszín felhőjéből. Nem függ sem kortól, sem családi állapottól, sem lakhelytől. Mit tehetünk hát? Először ismerjük el, hogy a baba érkeztével minden megváltozik. Van azonban három olyan tény, amit érdemes számba venni, amik jogosan válthatnak ki depresszív érzéseket az újdonsült anyából:
{adselite}
1. A boldog pocakosok világából, hirtelen felelősségteljes anyává válunk, ami tele van nehézséggel, új teendőkkel, időnként a tehetetlenség érzetével/ kudarccal, megfelelési vággyal…
2. A fizikai állapotban felmerülő változások. A szülés utáni testképünk – hatalmas pocak baba nélkül, gát-, vagy épp pocak seb- , fáradság, kimerültség, vitaminhiány.
3. A hormonok játéka, ami már várandósságunk ideje alatt is gyakran űzött velünk „tréfát”.
Fentiek fényében, jogos a kérdés, hogy elkerülhető-e egyáltalán? Nem tudni, de az biztos, hogy bizonyos praktikákat bevethetünk, hogy csökkentsük az esélyét:
Kérjünk segítséget! – ha nem tudjuk pontosan, hogyan is kell pelenkázni, büfiztetni, szoptatni, hogy az a leghatékonyabb legyen, kérdezzünk olyat, akinek szavára adunk. Ne akarjunk egyedül Superwomen-t játszani, beszéljük meg a párunkkal/ rokonokkal/ barátokkal, hogy az első 1-2 hónapban miként vehetnek le felesleges terhet a vállunkról. (takarítás, főzés… stb.)
Engedjük magunkhoz az embereket! Amíg nem szeretnénk, hogy látogatók érkezzenek (ez lehet 1, de akár 6 hét is), beszéljünk velük telefonon, skypon. Ha tagjai vagyunk bármilyen csoportnak az interneten, maradjunk aktívak.
Húzzuk meg a határvonalakat! Mi érezzük, hogy mi az, ami jól esik, és mi az, ami már terhes. Határozzuk meg a látogatók, telefonálók napi, heti számát. Ha minden ember, akivel összefutunk az utcán/boltban/buszon egyből letámad a legalapabb és legtöbbet hallott általános kérdésekkel (tudunk-e szoptatni, jól alszik-e… stb.), nyugodtan mondjuk el, hogy ez nem tartozik rájuk/ unjuk őket, mást kérdezzenek/egyszerűen kérdezzünk vissza; „Ön hányszor mos fogat egy nap? Tudta, hogy az ajánlott a minden étkezés utáni?”
Határozzuk meg, kitől fogadunk el tanácsot! Mindenki nagyon tudja, nagyon szakértő lett hirtelen a környezetünkben. Anyánk, anyósunk, a párunk, a szingli barátnők, a közértes eladó, a szomszéd nénike, vagy épp az internet! Nyílván mi nem tartjuk jól a gyereket, azért nem tud rendesen szopizni, ha sír ne vegyük fel , mert elkényeztetjük, de ha hagyjuk sírni, romlik az anya- gyerek kapcsolat.
Mozduljunk ki! Sétáljunk, jártunk baba-mama klubba, találkozzunk lakáson kívül barátainkkal, csináljunk a picivel együtt programot. Ha már nagyobb a csöppség, menjünk el nélküle is időnkét valahová – vásárolni, egy szépségszalonba, kávézni, vacsorázni. Ne azt nézzük mások, hogy csinálják, érezzük, hogy nekünk mennyi fér bele, mennyi esne jól épp.
Maradjunk nők! Ezalatt azt értem, hogy ne hagyjuk el teljesen magunkat. Nem elsősorban a párunk, hanem magunk miatt. Próbáljuk csak ki, milyen végigcsinálni egy napot kócosan, karikás szemekkel, lebüfizett pólóban, kinyúlt melegítőben, egy másikat pedig úgy, hogy feltűzzük a hajunkat, feldobunk egy laza arcpírt+ szempillaspirált és mindig átvesszük a felsőnk, ha a gyerek előkének használja. Érezni fogjuk a különbséget.
Őszintén megvallva, ha ezekhez mind tartjuk is magunkat, még nem lehetünk biztosak abban, hogy kijátszottuk a szülés utáni depressziót, hisz a hormonok nagy befolyásolók. Mi tehát a legfontosabb? A FELISMERÉS! Ha azt vesszük észre, hogy látszólag ok nélkül sírva fakadunk, folyton szomorúnak és értéktelennek érezzük magunkat, nincs kedvünk semmihez, frusztráltak, ingerültek és letörtek vagyunk, mindenben csak a kudarcot látjuk, nem tervezgetünk előre, akkor baj van! Ha megfogalmazódott bennünk, hogy a szülés utáni depresszió áldozatai lettünk, először is beszéljünk róla! Mondjuk el mit érzünk, őszintén! Elsősorban párunknak, vagy olyannak, akiben megbízunk, aki közel áll hozzánk. Ötleteljünk, miként oldhatnánk a bennünk lévő feszültséget, érezhetnénk magunkat ismét étkéseknek, magabiztosnak, tettre késznek. Nem ciki az se, ha anyukákhoz fordulunk, meg fogunk lepődni, hogy nagy százalékban már ők is átestek rajta. Ha mégse javulna az állapotunk, nyugodtan jelentkezzünk be egy pszichológushoz! Minden területnek van például Pedagógiai szakszolgálata, ezen keresztül ingyenesen kérhetünk segítséget.
Nézzük meg, mit gondoltok Ti a témával kapcsolatban:
A szülés utáni depresszió nálam inkább szorongásban és bizonytalanságban testesült meg. Két évvel Hanna születése előtt vesztettem el az Anyukámat, és az ő hiánya, a gyász és az új szerepem sokszor eléggé deprimálttá tettek. Bár nem ismerem a kórkép pontos leírását, de abban biztos vagyok, hogy a körülöttem lévő Anyák, Lányok (akik még nem szültek, nem neveltek gyereket), Orvosok, Családtagok és Védőnők egymásnak teljesen ellentmondó megmondásai biztosan nem segítették elő a harmónia megteremtését. A Család támogatásával aztán úgy döntottem, segítséget kérek. Felszabadító, felnőtt órákat töltöttem el a pszichológusnál, akinél megnyugodhattam, és aki elfogadóan segített abban, hogyan bízhatok az anyai gondolataimbam, megérzéseimben. Végtelenül hálás vagyok neki, amiért azt erősítette bennem, hogy az érzéseimben nincs hiba, természetes részei az anyaságnak. A mai napig meg szoktam látogatni, bár nem heti rendszerességgel, de az életem fordulópontjanál alkalmanként. Azóta az életem kiegyensúlyozottabb – persze nem mentes minden negatív gondolattól – de az ezekkel való megbírkózás a mindennapokban már az én feladatom.
A lányunk születésé után nagyon boldog voltam. Az apuka is sokat segített nekem, de sajna mikor visszament dolgozni elkezdtek romlani a dolgok. Azt éreztem nem vagyok jó semmire. Kislányom nagyon rosszul aludt, sokat sírt. Emiatt rettentő fáradt voltam, és nem volt türelmem semmihez. volt, hogy elaludtam mellette a játszószőnyegén, mikor egyedül voltunk otthon. 2 hónap múlva már nem is főztem, csak bekevertem a tápszert neki, de magunknak nem csináltam semmit. Aztán már ott voltam, hogy ránéztem a lányomra és nem éreztem semmit, amikor sírt a kiságyban, átmentem a másik szobába, és sírtam. A barátnőm mondta először, hogy valami baj van, szerinte ez nem normális dolog. Beléptem egy fórumba, ahol ilyen gondokkal küzdő anyák voltak. Rengeteget segítettek az ottani anyukák, de nagyon nehéz időszak volt ez mindenkinek. Anyósom persze végig azt mondogatta a hátam mögött, hogy ő 4 gyereket szült, mégse volt gondja soha. Sokat segített ezzel mondhatom. A lényeg, hogy ma már sokkal jobb és olyan jó, hogy a kislányom is nyugodtabb lett, lehet attól, mert rajtam is ezt érzi. Köszönöm, hogy kiírhattam ezt magamból, remélem tudok ezzel másnak is segíteni.
Köszönjük nektek a témában érkező történeteket! Jövő héten is számítunk Rátok, a cukimamik@gmail.com e-mail címre tudtok írni nekünk. A következő hétfőn a várandósság alatti szexuális élettel, együttlétekkel foglalkozunk egy szexuálpszichológus hozzáértésével.
képek forrás: pinterest.com
