Szerencsénkre, mint jómagam, olvasóink többsége is rendelkezik autóval, így hozzá vagyunk szokva egy olyan kényelmi faktorhoz, amely azért nem adatik meg mindenkinek. Bár egyre több autó szaladgál az utakon, s elmondhatjuk, hogy a forgalomban lévő autók összállományának műszaki állapota egy globális elemzés szerint folyamatos javuló tendenciát mutat – hála a dübörgő gyűjtőszenvedélynek, mely az ipari bevételnövekedést hivatott szolgálni – mégis mély nosztalgiával emlékezünk vissza máris saját gyermekkorunkra, amikor még „nem volt ennyi autó” és „mennyivel biztonságosabb volt gyereknek lenni”, utca hosszat biciklizni, bebolyongva a tág vidéket.
Egy félgenerációnyi idő alatt hatalmasat változott mindennapi életterünk, közvetlen környezetünk. Az lenne az ideális, ha tudomásul véve a kialakult helyzetet, kicsit jobban odafigyelünk egymása, mindannyiunk közös érdekében. Éppen ezért – mérlegelve az ésszerűség határait – jelenleg a tömegközlekedést választottam Pesten és megdöbbenve tapasztaltam, milyen iszonyok uralkodtak el a BKV járatain. Különös tekintettel a busz és villamosközlekedésre, de feltételezem, hogy a troli járatokon is hasonló a helyzet. (A metró, fogaskerekű és egyéb közlekedési eszközökre ez nem vonatkozik, az azokon kialakított sajátos ülésrend miatt.) Megfigyelve a fiatal generáció viselkedését a babakocsis kortól kezdve egészen a fiatal felnőtt korig, arra a következtetésre jutottam, hogy ezt bizony alapvetően a fiatal anyukák szúrják el, de nagyon.
[quote width=”auto” align=”none” border=”#b94783″ color=”#444″ title=” „] Kedves Olvasóink, ha tömegközlekedni kell, íme egy-két cukiság, hogy, mind a jelenben, mind a jövőben, majd egy generációval később, mindenki jól jöjjön ki a dologból.
Megéri figyelnünk egymásra! [/quote]
Babakocsival buszon, villamoson
A legtöbb megállóban már a várakozás helyén felfestett jelek segítenek útba igazodni a babakocsis, kerekes közlekedőknek. Legyünk cukik, és ahol látunk felfestett jeleket, vagy ismerjük a járatot, ezeket figyelembe véve közlekedjünk. Egyrészt a sofőrök a jelzett ajtókat különösen figyelik. Másrészt a jelzett ajtóknál „elsőbbségünk van” amit udvariasan, de bátran és határozottan érvényesíthetünk. Számolni kell ezeknél az ajtóknál kerekes-bevásárlókocsis nénikre is. Őket különös cukisággal előre kérjük meg, hogy engedjenek minket hamarabb felszállni, hiszen akkor mi könnyedén begurulhatunk a babakocsik számára felfestett helyre, majd a nénike elég szabad hellyel, kényelmesen felszállhat a banyatankkal. Amennyiben a babakocsit kinőve ifjú Titánunk már kismotorra, traktorra, pedálnélküli biciklire, kisbringára vagy bármi egyéb gurulós eszközre pattan, akkor is bátran használjuk ezeket a helyeket!
A babakocsik számára kijelölt helyek kiemelten biztonságosak, és úgy lettek kialakítva, hogy az anya és a babakocsiban utazó gyermek is védve legyen, továbbá legyen megfelelő kapaszkodó az anya számára, akár ülve akár állva kíván utazni. Ha ezeken a helyeken marcona arcok mozdulatlanná dermedve bámulnak ki az ablakon, vagy a fülhallgatótól megvakult érzéketlenek ügyet sem vetnek ránk, bátran kérjünk helyet! Higgyétek el, az utasok határozott támogatásában lesz részetek! Nem érdemes másik ficakba húzódni még nagyobb kavalkádot okozva.
{adselite}
Néha még kocsiban, de végre saját lábon…
Nem tudom ki hogy van vele, de nálunk akkor volt, a nem is tudom már hányadik, egyre nagyobb boldogságot okozó időszak, amikor rettentő magabiztossággal hódította meg a harmadik gyerek is a szárazföldet. Onnantól kezdve se vége se hossza és a mai napig is tart, a folyamatos utazás, kirándulás, mászkálás, futkosás és bárminemű helyváltoztatás. Imádunk mindig új helyeken lenni! Szóval nálunk egy kis BKV nem akadály. Elhűlve láttam, hogy mennyire általános és elterjedt, hogy anyuka felszáll a kisgyerekkel, leülteti az ülésre és áll a gyerek mellett. Elvetemült formátumban, anyuka kiveszi a gyereket – 4 éves forma lehetett a babakocsiból, bóbiskolva – leülteti a székre és melléáll. Azt hittem ott helyben infarktust kapok!!! Ez rettenetesen NEM cuki! Kedves anyukák, ez iszonyatosan balesetveszélyes!
Ha a gyerek még babakocsiban van, az a legbiztonságosabb számára! Úgy szoktasd a közlekedéshez, hogy HA babakocsival vagy, az utazás ideje alatt, abban maradjon a gyermek! Ha úgy döntesz, hogy mégis kiveszed a kocsiból, mert kíváncsi, éhes, nyűgős, vagy csak egyszerűen szeretne kiszállni – és miért is ne? – minden esetben te ülj le, és vedd őt az öledbe!
Ellenkező esetben egy hirtelen fékezésnél ő biztos elrepül, te pedig álló helyzetben úgy szintén. Nagyon kicsi az esélye, hogy magadat is megtartva még elég gyors és erős maradsz ahhoz, hogy miközben kiváló egyensúlyérzékről teszel tanúbizonyságot, elkapsz egy levegőben repülő tehetetlen testet. Mission Impossible – láttam, szerencsére nem a saját gyermeken.
Ha már nem akar ölbe ülni…
Akkor légy nyugodt, már elég erős ahhoz, hogy önállóan is megtartsa magát az ülésen! Ez így természetes. Ez általában 6 éves kor környékén, amikor a nagyok suliba mennek, rendszerint megtörténik. Ez az a pillanat, amikor előre kell gondolkodni. Sokkal előbbre. Elmesélem mi hogy csináltuk. Egyet tudok, a gyakorlatban a végeredmény eddig igazolta a módszert. Ha kedvetek van, próbáljátok ki! A meglepetés a végén jön, amikor egy busznyi tömegközlekedő, morcos, megfáradt, gondokkal küzdő utas egy emberként mosolyogva fordul feléd, és biztos lehetsz benne, hogy te leszel akkor a Legcukibb Mami a világon. Lesz egy másodperc, amikor elfeledkeznek a gondjaikról. Ez neked máris egy busznyi gondtalan pillanatot jelent az univerzumtól. Majd egyszer… 🙂 Az első lépés, hogy amikor már nem akar ölbe ülni, engedd, hogy nagy legyen, de lehetőség szerint ülj le te is! Ez fontos. Van egy átmeneti helyzet, amikor ha sokan lesznek a buszon, akkor választana kell, hogy az öledbe ül, vagy feláll. Soha ne felejtsétek el! Számára is fontos, hogy a táska ne maradjon a hátán. Ha áll, akkor sokkal könnyebben elveszti az egyensúlyát, és a felnőttek is könnyebben elbotlanak, belerúgnak, akarva akaratlanul. Ha ülne, nem tud stabilan ülni, mert a táska „ül” helyette, így sem biztonságos.
(Épp ezért is nagyon fontos, hogy a táska soha ne legyen túl nehéz a gyereknek. Ha a táska nehezebb, mint amennyit a gyerek egészségesen elbír, határozottan jelezzétek az osztályfőnöknek! Ez nagyon komoly dolog, a kisgyermekkori gerinctúlterhelés maradandó károkat okozhat!)
A lényeg az, hogy mindenképpen másképp kell a lányokkal, és a fiúkkal közlekedni. Amikkor a fiúkkal mentünk és már elég nagyok voltak ahhoz, hogy egyedül üljenek biztonságosan, onnantól fogva elkezdtük az állást is gyakorolni. Minden estben, ha fiatalabb: másik anyuka, kisebb gyerekkel, vagy öreg, idős személy vagy babakocsis, sőt azonos korú nő (6 éves) szállt fel, mi mindig felkínáltuk a helyünket. A legnagyobb világi cukiság, amikor a 6 éves hölgyek elámulnak azon, hogy micsoda úriemberek vannak.
A lányommal néha könnyebben ment a „tömörülés” (amikor sok utas miatt, muszáj a „Gyere ölibe!”), néha nehezebben. Ő kisebb gyermekes anyukákkal nem volt annyira empatikus, de egyszer találkozott ő is egy rendkívüli 4! évessel és az apukájával és akkor már ő is elhitte, hogy működik a rendszer. Már bőven iskolás volt, amikor ráérzett a kor súlyára, rájött összeállt a kép, hogy az öregség állapota sok dologban korlátozó, hogy ő sem kerülheti ki az öregedést. Az öregség megismerésének első pillanatai már gyermekkorban elkapnak minket. Rájött arra, hogy a Mami már nem tud vezetni, és bizony ő buszozik néha, hiszen bent lakik a városban. Azóta is minden nála idősebbnek azonnal átadja a helyét, ha BKV-zni kényszerül. Nagyon szíven ütött, amikor egyszer elmesélte, hogy felszállt egy idős néni a buszra, ő pont a Mamától jött, és csak csupa fiatal ült a buszon, és senki más nem adta át a helyet a néninek, csak ő. Saját elmondása szerint a legnagyobb cukiság a néni szemében tükröződő, szavak nélküli hála volt. Azóta kissé gyanakvó a saját korosztályával szemben…
[quote width=”auto” align=”none” border=”#b94783″ color=”#444″ title=” „] A lényeg az, hogy a mostani kislányok és fiatal lányok is lesznek majd kismamák, előfordulhat, hogy nagy pocakkal, vagy majd bottal kell villamosra szállni, ne csodálkozzanak azon, ha akkor majd nekik sem adja át senki a helyet, ahogy ők sem adták át annak idején. Mit tanítanak majd a sajátjaiknak? [/quote]
Amikor már nagyok…
…minden magától működik majd. Ha az alapvető udvariassági formákat betartjuk, ha odafigyelünk egymásra, akkor az mindenki számára pozitív eredményt hoz. „Mert bizonyos szint felett, bizonyos szint alá nem megyünk!”
Érdemes erre is megtanítani a kicsiket, hiszen bármikor előfordulhat, hogy a BKV-ra szorulunk. Ráadásul a manapság oly divatos nosztalgiajáratok is hasítanak városszerte. Remek program ez kicsinek nagynak, de akár 3 generációnak is! Csak annyi az egész, hogy kismamáknak, anyukáknak, öregeknek és Tisztelt Uraim! esetenként csak úgy – just for fun – hölgyeknek adjuk át a helyünket! Kicsit nosztalgiázzunk az udvariasságban is, higgyétek el, rettentő Cukiság! 🙂
