Jó ideje terveztem, de nem mertem megírni korábban ezt a cikket, „nehogy elkiabáljam”. Most azonban itt a küszöbön az ötödik születésnap és úgy gondolom, ha eddig nem volt dackorszak, akkor már nem is lesz. Persze, jön helyette a kiskamaszkor és a kamaszkor, de addig is szerettem volna elárulni, milyen praktikákat alkalmaztam, amikkel sikerült minimalizálnom a dackorszak kellemetlen „tüneteit”.
Először is szeretném tisztázni: tudom, hogy nem minden gyerek egyforma, nem ugyanolyan a habitusuk. Ugyanakkor nem mondhatom azt sem, hogy az én kislányomban fel sem merült, hogy dacoljon a szüleivel. Távolról sem így volt. Bár ezekről nem tehetett, de jó öt hónapig szenvedtünk a hasfájással, amit aztán kiegészített napi kétszer húszperces alvással és azzal, hogy amíg nem tudott mászni, addig állandóan fognom kellett.
[quote width=”auto” align=”none” border=”#b94783″ color=”#444″ title=” „]Ha nem a kezemből nézelődött (amivel persze csak akkor elégedett meg, ha sétáltam vele álló nap), akkor hintáztatnom kellett, vagy éppen a babakocsiban tologatni a küszöbön, hogy legalább pár percet aludjon. Így indultunk neki a közös kalandunknak. [/quote]
Ezek után mindenre számítottam, csak arra nem, hogy könnyű természete lesz, de azt gondolom, sokat segített a hozzáállásom megváltoztatásán az első néhány, borzasztóan megterhelő hónap. Az ismerősöknél született babák igazi mintagyerekek voltak. Nem fájt a pocakjuk, hagyták magukat masszírozni, jól aludtak éjjel-nappal, nem szenvedtek az evéssel és még le is lehetett őket tenni a játszószőnyegre néhanapján. Én meg még főzni is csak rugalmas kendőben tudtam. Nem tagadom, irigyeltem azt a harmóniát és talán csak a véletlen műve, de éppen ez a két ismerős baba lett igazi kis ördögfióka a dackorszak idejére.
Amikor a türelem és a kitartás együtt vezet célra
Azt gondolom, nálunk nagyon sokat segített az, hogy teljesen más mércével álltam a kihívások elé azok után, amit átéltünk. Iszonyat mennyiségű türelemre tettem szert az idő múlásával és úgy voltam vele, hogy olyan rossz és nehéz, mint volt, már úgyse lehet. Szerintem rengeteget számított, hogy minden kisebb-nagyobb kiborulás elé úgy tudtam állni, hogy azt sokkal könnyebb orvosolni, mint a végeláthatatlan hasfájós-sírást.
[quote width=”auto” align=”none” border=”#b94783″ color=”#444″ title=” „]Szóval őriztem a türelmemet és amennyire csak tőlem telt, higgadtságot sugároztam, a megoldást próbáltam megmutatni. [/quote]
Egyébként a leggyakrabban akkor jöttek az ok nélküli kitörések, amikor valami nem sikerült elsőre – ez a kislányom számára felfoghatatlan tragédia szinte a mai napig. Azonban mindig könnyen megnyugodott, ha vigasztaltam, próbáltuk együtt megcsinálni, vagy elmagyaráztam neki, hogy még egy kicsit korai ezzel próbálkoznia.
Rugalmas, de mégis megbízható határok beépítése
Ez talán a legfontosabb szabály mindközül és nem véletlen, hogy a szakirodalom is olyan sokszor szajkózza. Sokszor nehéz volt, de tényleg alapvetőnek tartottam, hogy igenis szigorúan tartjuk magunkat a szabályokhoz, a keretekhez. Ez nem kifejezetten a napirendre vonatkozott, bár arra mindig ügyeltem, hogy az esti rutin a szokásos mederben folyjon, a jól bevált időben és menetrend szerint kerüljön sorra. Inkább a megállapodásokra, kompromisszumokra vonatkozott, amik manapság is nagyon jól működnek.
[quote width=”auto” align=”none” border=”#b94783″ color=”#444″ title=” „]Persze, fontos felismerni, mikor lehet engedni ezekből a keretekből egy kicsit, de mivel 90%-ban tartjuk magunkat hozzájuk, egy-egy kivétel sosem borította fel a rendszert.[/quote]
Mondok egy példát! Nasizás nálunk ebéd után van, akkor valamit választhat a dobozából. Egészen kicsi mennyiségről van szó, és ebben nincs alku, nincs duplázás, többféle édesség egy kis könyörgésért cserébe. Azonban, ha úgy alakul, hogy vendégségbe megyünk és ott is megkínálják valamivel, akkor nyilván nem mondom neki azt, hogy nem ehet, mert ma már megvolt a „szokásos adag”. Ez annyira jól bevált, hogy múltkor, amikor a szomszédban járt nélkülem, és megkínálták édességgel, akkor magától azt mondta, hogy nem kér, mert ma már evett.
Nem kell, hogy mindig a szülő döntsön – elég a kereteket biztosítani
A kislányomnak határozott elképzelései voltak és vannak mindenről, és úgy vélem, számos konfliktus forrása lehetett volna, ha ezt a törekvését rendszeresen megpróbálom csorbítani. Ez viszont nem volt célom, ezért amire korából adódóan képes volt, azt mindig megengedtem neki. Jól emlékszem, hogy rajtam kívül mindenki frászt kapott, amikor hagytam, hogy előttem több méterre motorozzon, de én tudtam, hogy minden esetben meg fog várni. A megbeszélt helyeken, a villanyoszlopoknál, vagy éppen a sarkokon mindig megállt. Megengedtem azt is, hogy felmásszon a kerítésre, farönkökre az erdőben és hogy több ruha közül válasszon. De ebben hol van a határ?
[quote width=”auto” align=”none” border=”#b94783″ color=”#444″ title=” „]Nálam az volt a mérce, hogy ha nem veszélyezteti az egészségét az adott tevékenység, akkor hagytam, hogy ő irányítson.[/quote]
A legforgalmasabb kereszteződésben, az emberek sűrűje mellett nyilván nem engedtem előre, de a kevésbé forgalmas utakon hagytam, hogy érezze a bizalmamat. Nem vehetett fel a tél kellős közepén szoknyát, cserébe két anorák közül eldönthette, melyiket vegye fel.
[quote width=”auto” align=”none” border=”#b94783″ color=”#444″ title=” „]Azt szerettem volna, hogy érezze, nem minden rajta kívül, az ő akarata ellenére történik, hanem bizonyos dolgokba – a kereteken belül – igenis van beleszólása. Ez nagyon jól működött és működik a mai napig.[/quote]
Ha nem nyomod el, nem akar annyira dacolni
Sokszor látom, hogy a szülők sürgetik a gyerekeket és gyakran csak a nagyszülők hajlandóak kicsit lenyugodni melléjük. Tudom, hogy mindenki rohan és siet valahova, nekem is ezer a teendőm. Ráadásul ez a pandémiás helyzet valamint az, hogy folyton nálunk van a mobilunk, csak még jobban megnehezíti a dolgunkat. Nekünk is meg kell tanulnunk tudatosan lazítani, a jelennek élni, akárcsak a gyerekek! Erre számunkra a legjobb színtér az erdő volt, lehetőleg térerő nélkül. Rendszeresen, hetente többször hagyunk időt arra, hogy kettesben, vagy családostul, egymásra koncentrálva, ráérősen élvezzük a közös órákat.
Tudom, hogy vannak olyan szakértők, akik nem értenek egyet az általam preferált rutinnal. Már olvastam olyan cikket, hogy szerintük annál nagyobb az esélye a gyermekek helytelen viselkedésének, minél több válaszlehetőséget hagyunk nekik. Lehet ebben valami, de az említett cikkben olvasott példa (pl. hogy vacsorára se ajánljunk fel nekik egynél több lehetőséget) számomra már erősen túlzó volt.
Mivel én egyáltalán nem tapasztaltam ennek a nevelési elvnek a hátrányait, ezért a közös időtöltések során is alkalmaztam a választás lehetőségét. Pl. én döntöttem el, hova megyünk, ő viszont választatott, merre akar menni a tanösvényen. Az időtartamot én tűztem ki, ő azonban eldönthette, hogy biciklizne, vagy inkább rollerezne.
A mindennapok során nagyon sok szabály, időpont van, amikhez kénytelenek vagyunk alkalmazkodni. Úgy vettem észre, ha a lehetőségeinkhez mérten hagyunk döntéseket a gyerekeknek, akkor ők sokkal könnyebben fogadnak szót akkor, amikor valóban szükséges.
