Vagy öt. Vagy hét. Mindenesetre ez a korosztály. Én évek óta figyelem a saját gyerekemet, minden alkalommal azt gondolom, hogy nem tud nekem meglepetést okozni, de hál’ istennek, minden alkalommal megcáfol. Amikor már épp elhitetem magammal, hogy ez innen már csak jobb lesz, hiszen a gyerek egyre okosabb és értelmesebb, akkor jön a barátnőm, aki lerombolja az álmaimat és közli, hogy épp most látott egy kb. 12 év körüli osztályt a buszon, akik épphogy össze nem verekedtek azon, hogy ki nyomja meg a gombot. Úgyhogy igyekszem hosszú távban gondolkodni és felkészülni mindenre: veszek nyugtatót és füldugót!
Szóval pillanatnyilag az alábbi dolgok teszik teljessé az életemet: (megjegyzem, néhányukról évek óta remélem, hogy egyszer csak elmúlik már… hát a fittyfenét.. mán’ bocsánat…).
– Lezuhanyozni és fogat mosni úgy, hogy tök csokis marad a szája. Komolyan, 25 percig áll a zuhany alatt (nekem nem marad egy gramm meleg víz sem…), utána 12 percig mos fogat, tükörben, és képes kijönni „- Kész vagyok!” felkiáltással úgy, hogy körben mogyorókrémes.
– Minden finom, ami paradicsomos. Kivéve persze a paradicsomot. Ketchup, bolognai, paradicsomleves, jöhet bármi, kivéve a paradicsomot, mert az fúúúj. és bööee és „hogy gondolod Anya”??? Tényleg, hogy gondolom? Nem is értem.
– Ahogy kilép a játsziról, ahol egy pillanatig nem állt le, és ahonnan negyed óra hiszti után tudom csak elvonszolni, azonnal kómába esik. …teljesen, 3 méterenként le kell ülnie pihenni, ami az amúgy kb. 500 m-es utunkat 6 percről a triplájára növeli. Hogy aztán mikor belépünk a lakásba, estig pörögjön tovább.
– Másfél kiló homokkal a cipőben hazajönni, úgy, hogy nem nyomja a lábát. Bezzeg a 0,2 mm-es címkemaradvány a pólójában „úúúúgy szúúúúúr”, hogy az hordhatatlanná válik, akkor is, ha utána teljesen kioperálom belőle.
– Darabra és centire és sorrendre számon tartani a hűtőn fellelhető 348 db hűtőmágnest, de teljesen elfelejteni, hogy hová tette a 4 sapija bármelyikét.
– Elaludni bárhol, bármikor, bárhogy. Mármint persze olyankor, amikor nem kellene, pl. 10 perccel hazaérkezés előtt, a kocsiban, ahol 4 órát töltöttünk el és 4 órán át nem tudtam rávenni, hogy pihenjen egy picit.
– Délután ötkor eltolni a tökfőzeléket „- FÚÚÚÚÚJ, UUUTÁÁÁLOM” felkiáltással, amiből délben 3 tányérral evett.
– Kétszer megnézni ugyan azt a mesét. Aztán harmadszor. Negyedszer. Századszor. Ugyanazzal a tágra nyílt bociszemmel, mint először. Azt bezzeg nem veszi észre, hogy én a kanapé mögött csendesen felkötöm magam, ha még egyszer végig kell hallgatnom.
– Azonnal kiszúrni, ha a másik gyerek csak 1 darab chipszel többet kapott.
– Profi módon kezelni a tabletet, de minden nap „elfelejteni”, hogy hol van a lakásban a szennyes kosár.
– Indulás előtt, az ajtóban ledobálni magáról az összes ruhát, amíg 1 percre elmegyek pisilni. Mert melege van. Mondjuk, én fél órát álltam kabátban az ajtóban, míg ő kegyeskedett felvenni a cipőjét, de az persze bagatell.
– 1 óra 14 percen keresztül puffogni azért, hogy fekete helyett lila szívószálat kapott. Akkor is, ha azonnal kicserélem neki.
– Megsimogatni a bölényt az állatkertben, de visítva az asztal alá menekülni egy muslicától.
És a bónusz +1:
– Szeretni engem, feltétel nélkül, úgy, ahogy vagyok. Amilyen a formám, ezt fogja kinőni először. Persze, ez sem azt jelenti, hogy kritika nélkül.
„- Anya, anya…. komolyan, néha nem értelek!”
Aha. Te. Engem. Hol a nyugtatóm?
