Egy éves lett a kisfiam. Mérföldkő ez, az első nagyobb állomás közös életünkben, ebben a megállás nélküli érzelmi hullámvasútban, amit anyaságnak, gyermeknevelésnek hívunk.
Bevallom, naívan ehhez a korhoz egy már újra alvó anya képét vizualizáltam, aki ismét feltöltve energiával vezeti be folyamatosan kíváncsi örökmozgó gyermekét az élet rejtelmeibe.
Ehelyett mára a napi magnézium adagom egy csapat versenysportolóéval vetekszik, ha lehetne, a kávét intravénásan kötném be, de nem tehetem, mert még mindig szoptatok. Igaz a melleim vagy nevezzük őket csak exeknek, kinézete alapján az is hihető lenne, hogy egy egész busman törzset szoptatok .
A gyermekem méreteivel egyenes arányban az általa kibocsájtott decibelek száma is folyamatosan nő, biztos vagyok benne, hogy mára az egészségre ártalmas kategóriába tartozik. Ő nem sír, üvölt és még azt is cifrázza. Agyaagyagyagya, ez nem az első szava, hanem ezt ordítja, miközben dührohamot kap, ha nem dobhatja ki a cipőmet a kukába, mert én galád, megfosztom ettől a semmihez nem fogható élménytől.
Szinte mindig sírva (üvöltve) ébred és már remeg a gyomrom, hogy mikor kezd rá újra.
Persze vannak jó napok….mostanában azt érzem, hogy halvány emlékeim még vannak róla.
A múltkor a villamoson utazva kölesgolyót adogattam a kisfaim kezébe, aki mosolyogva tömte a kis szájába, egy igazi beetetős, gyermekvállalásra ösztönző jelenet lehetett. Ez hölgy hozzám fordult és így szólt: Egy angyal ez a gyerek, mosolygós kedves, kiegyensúlyozott… Gratulálok!
Én ránéztem és csak annyit mondtam: Ő egy időzített bomba!
És nem túloztam.
Ha Soma épp akkor nem veszi le a lábáról reklámba illő mosolyával, valószínűleg a néni is rosszallóan nézte volna, ahogy a kíntól izzadva próbálom csitítani a rám fittyet hányó gyereket. A síró gyerek nem aranyos, nem szeretnivaló, nem divat. A gondterhelt elcsigázott anyuka szintén nem . Az őszinteség sem az. Rengeteg olyan anyuka vesz körül, akinek a gyerekei végigalusszák az éjszakát, igazi kisangyalok, maguktól alszanak el, nem érzékenyek a frontra, a fogzás sem viseli meg őket, sem a mozgásfejlődési ugrások, Csupa mintababa…. én pedig sárgulok az irigységtől. Biztosan van ilyen is,nem tagadom, de én egy nehezebb gyerkőcöt kaptam. Bár a közösségi oldalak tanúsága szerint az én ismerőseim összes gyereke ilyen. Mindehhez csupa kocogó, boldog anyuka szelfizik, napsütésben kávézgatnak, ebédelnek, a gyerek a babakocsiban alszik, mindezt minimum egy mediterrán kisvárosban. Az én gyerekem, ha megérzi a szenzoraival, akár alvás közben is, hogy letenném a seggem, esetleg táplálékot emelek a számhoz azonnal felébred… és ehhez még át sem kell lépnem a határt.
Korszak alkotó lenne, de még nem volt bátorságom a sírós videókat posztolni
Elrontottam valamit???????????????
Nem egyszerű a helyzetem, ezt tudom. Egy egy szobás lakásban, extrém sokat dolgozó apukával, építkezés közepén és messze lévő nagyszülőkkel vágtunk bele a családalapításba, de számomra ez is egy megoldandó helyzet volt és úgy éreztem, jöjjön, aminek jönnie kell, de leginkább egy kedves, együttműködő, mosolygós és nyugis, jól alvó kisfiú.
Ma már tudom: valamit elrontottam a mantrázásban.:)
Vagy csak felvállalom azt, hogy ez az élethelyzet tele van buktatókkal:
A kisfiam születése óta nem ültem végig egy étkezést, cserébe a számát sem tudom annak, hogy mennyit hagytam ki. A napi zuhanyzásaim a hossza Usain Bolt 100 méteres világrekordjának szintidejével vetekszik, utoljára, amikor eljutottam fodrászhoz konkrétan elsírtam magam az örömtől és amíg vártam, a festékkel a fejemen,elaludtam… Fél óránál tovább nem maradt foltmentes a ruhám, bár a foltok állaga jelentősen változott, hat hónapig fehér és savanykás szagú, azóta színes, sokkal nehezebben jön ki, de cserébe az szagokkal semmi gond. Emlékszem arra a két alkalomra az egy év alatt, amikor a gyerekem végigaludta az éjszakát, felkeltem megnézni, hogy lélegzik-e. Rettenetesen aggódtam ….A 11 foggal bíró kisfiam éjszakai önfeledt szopizásai után úgy érzem az ebayről hamarosan két új mellbimbót is kell majd rendelnem. Napi minimum négy órát töltök a játszótéren, ahol ő önfeledten majszolja a kavicsot, de itt legalább látom, hogy mások gyerekei is sírnak és hősként tisztelem azokat az anyukákat, akik a totyogós kort egy már rájuk kötött kistestvérrel asszisztálják végig.
Számba véve ezt a sok nehézséget nem is tudom, hogy vagyunk mi összerakva nők, hogy a saját szükségleteinket ennyire háttérbe tudjuk szorítani valakiért, de működik, mert nem halt ki az emberiség, sőt, titkon abban bízom, hogy a sors majd a második gyerekkel kompenzál, aki egy kedves, jól alvó, együttműködő kisfiú vagy kislány lesz, mert azért megpróbáltatások, fáradtság ide vagy oda, azt a picike szuszogó csomagot a kezünkben tartani és végigkísérni az univerzuma sarokköveként, hogy nyílik az értelme, fejlődik, okosodik, a világ egyik legcsodálatosabb dolga. Hálás vagyok érte, hogy ennek részesen lehetek.
