A minap trécseltem a legjobb barátnőmmel, aki – számomra – a semmiből dobta fel, hogy pengeélen táncol a kapcsolata, és közel áll ahhoz, hogy külföldről haza költözzön. Illetve közel állna, de ezt sem a gyerekével, sem a párjával nem akarja megtenni, legyen bármennyire is katasztrofális a helyzetük. De kezdjük az elején!
Adott egy húszas évei elején járó lány, aki külföldre kerül gyakorlatra. Borzasztóan intelligens és talpraesett, négy nyelven beszél, szakdolgozatot ír, diplomázik, háztartást vezet. Öt éve tartó, komoly kapcsolata van, néhány hónapja kérték meg a kezét. Eközben szülei éppen elváltak, lelkileg labilis, keresi a helyét a világban, és kicsit kezd eltávolodni a vőlegényétől. Pont kapóra jön a külföldi „pihenő”, ami tulajdonképpen kőkemény melót és gürizést takar. A munka során megismerkedik egy különleges idegennel, és odáig fajulnak a dolgok, hogy szakít a vőlegényével, az első férfival az életében. Új életet akar. A kiszemelt férfi azonban elérhetetlen.
Számára ő a nagy Ő, a nagybetűs SZERELEM, egy latin férfi, akit gyermekkora óta elképzelt magának. Nem véletlenül tanult már általános iskolában spanyolt. Erre készült már akkor is. De a férfi csak kislányként tekint rá, és úgy is bánik vele: szavak nélkül is az orra alá dörgöli tapasztalatlanságát, és szavakkal is kifejti véleményét. Nem hibáztathatjuk ezért, tizenöt évvel idősebb. Bonyolult múlttal, még bonyolultabb kapcsolatokkal. Felelősséggel a komplett rokonsága iránt, akik az életben maradást látják benne az elzárt Kubából.
A lány azonban küzd, akarja őt, be akarja bizonyítani, hogy komolyan gondolja. Úgyhogy összepakol itthon, és elköltözik, munkát vállal kinn, csak hogy vele lehessen. Több mindent hagy itthon, sokkal több mindent, mint amit mások csak remélni mernek. Anyagi kényelmet, biztos karriert, könnyű jövőt. De megy, pincérnek áll, mert szerelmes, és mert meg akarja hódítani, ha törik, ha szakad.
Fotó: sxc.hu
Idővel enyhül a férfi, úgy tűnik, beadja a derekát, ő is komolyan gondolja. De felmerül egy kívánság: gyereket akar. Persze nem most és nem azonnal, de minél előbb. Hiszen már két éve együtt élnek, az idő csak megy, ő egyre öregebb, mire várjanak? De nem, a lány nem akar szülni a távoli szigeteken, és egyébként is borzasztóan hiányzik a családja. Mi legyen hát? Akarja a férfit, szereti, vele el tudja képzelni a jövőt, a családot. Sokat veszekszenek, de hát forróvérű latin, milyen lenne? Ő sem olyan egyszerű eset, tudja jól. Mégis, a szenvedély, ami összetartja őket, mindennél erősebb. Tanakodnak, és döntenek: irány Ausztria, közel a határhoz. A férfi végre maga is bizonyít. Negyvenévesen megtanulja a harmadik nyelvet, teljesen új éghajlatra költözik, eladja ingóságait, hátrahagyja az összes barátját, mindent egy lapra tesz fel. A lány érzi, hogy szereti.
Munkát kapnak, lakást bérelnek, nyelvtanfolyamra járnak. Jöhet hát az utód, akiért mindezt tették. A csöppség néhány hónap múlva meg is fogan. A terhesség gondtalan, anya ragyog, apa örömteli és készülődnek mindannyian. Nem is kérdés, hogy ott lesz a szülőszobán, hiszen végre gyereke lesz, fia születik! Megérkezik a gyermek, szőke, kék szemű, cseppet sem kubai. A lányt lesújtja az anyasággal járó sok nehézség. Panaszkodik félve, de megértem, mindig is megértettem. Folyton egy cipőben járunk, mintha eleve elrendeltetett volna a barátságunk. Ők is, mint mindenki más, ráfogják a veszekedéseket az új élethelyzetre. Egy gyerek sok feszültség, nehézség, változás. De majd alakul, mindenki idomul, jobb és jobb lesz. Nálunk tényleg. Náluk nem. Most nem egy a cipő, talán ezért is félt beszélni. Pedig tudhatná, nálam jobban senki. Aztán kitör belőle: nem szereti a férfi, soha nem is szerette. Legalábbis ezt érzi. Még mindig forrófejű. Hirtelen. Kritizál. Stresszel. Vitát generál és megbánt. Egy kérdést teszek csak fel: „Ha nem lenne a fiatok, vele lennél?” A válasz gyors, mégis gyámoltalan: „NEM”. Most patthelyzet van, kivárnak. Mindenki óvatos, tapogatózik, túlél.
{adselite}
De meddig mehet ez így? És mi lesz, ha vége lesz? Ki, hova költözik? Vagy mindenki marad Ausztriában? Távol a családtól, a megszokott közegtől csak azért, hogy apa és gyermeke hetente, kéthetente egyszer találkozhasson? Vagy a férfi visszamegy a szigetre, és csak néhány havonta jön vissza? Vagy vissza sem jön?
Tanulság? Nehéz levonni. Okoskodhatnánk, hogy túl korán vágtak bele, hogy nem ismerték eléggé egymást. De beleláthatunk egy ilyen kapcsolatba? Beleláthatunk egyáltalán bármilyen kapcsolatba? Aligha. Ráadásul megannyi embernek összejött már így a boldog család – persze legalább ennyinek nem.
Hibáztathatnánk a kulturális különbségeket, az eltérő kapcsolati elvárásokat, de hány ember él ilyen körülmények mellett boldogan? És hány pár jár pontosan ugyanebben a reménytelennek és megoldhatatlannak tűnő helyzetben? A barátnőm most azt mondta, anno úgy gondolta, ő végre megadja a férfinak azt, amit más nem: a gyereket, akire mindig is vágyott, és ez majd megtöri a rideg páncélt. Ha ezt akkor mondja nekem, biztosan megpróbálom lebeszélni. Mert eszközként tekinteni egy gyermekre sosem jó ötlet. Hogy változott volna valami, ha elmondom a véleményem? Aligha. Mert ilyen a szerelem: borzasztóan vak és meggondolatlan. Eredménye most egy csodálatos, fülig mosoly kisfiú. Aki szőke, és égkék szemű, mint az anyja.
