A Második. Csúnya egy jelző tökmagocskámra a pocakomban. Hisz ki is a második? Az ezüstéremmel erőltetetten mosolygó úszó, aki tudja, hogy fél tízed másodperccel maradt csak le az első helyről. A több napos póker party utolsó vesztese, aki majdnem a legjobb lett, ám az utolsó leosztást követően bánhatja, hogy bemondta az ALL IN-t. Az a fizikus, aki már majdnem rájött; „a világ relatív”, de megelőzte az a bizonyos nyelvöltögetős úriember.
Az én második babám, tehát nem a második. Hanem egy másik. Más helyzetbe, más gondolatvilágba érkezik. Mást örökítettünk át, másként fogunk vele viselkedni. De másodikként szeretnénk? Abszolút NEM!
Természetesen lövésem sincs, hogy miként fogok két gyerekkel bánni. Mit teszek, ha mindkettő megbetegszik? Kihez fogok először odamenni, ha éjjel felébrednek? A vitás kérdésekben kinek fogok kedvezni? A testvérféltékenységről már ne is beszéljünk, egyelőre próbálok úgy tenni, mintha nem tudnám mit jelent, bár ilyenkor mindig beugrik Káin és Ábel, és ekkor egy picit megrémülök.
Persze, az első fürdetés, pelenkázás, telibe büfizés csodás élményei már nem térnek vissza újra, ugyanúgy. Más lesz. De ő is más lesz és, ha ezt vesszük, az Ő első fürdetése ugyanúgy meglesz a számunkra, az Ő kis teste másként fog reagálni mindenre. Másként szeret majd elaludni, másként enni, másként reagálni a világra.
Sokak gondolhatják, hogy elsőszülött, másodszülött. Kész, passz. Fogadjam el. De bennem még mindig van némi kétely. Tudom, hogy butaság, és persze tökmag profitál is majd ebből a helyzetből. Nála például biztos nem fogom azt hinni, hogy valós lázat diagnosztizáltam, egy homlokára ragasztott kis hőmérővel, miközben már fél órája üvölt a gyerek és paradicsom vörös lett a feje. Nem fogjuk apjával hosszú perceken át a popsiját stírölni kezünkben egy kúppal, erősen tanakodva, hogy a legjobb megoldás mégiscsak az lenne, ha kocsiba tennénk, átvinnénk anyóshoz, hogy ő tolja be neki, majd hazajönnénk.
Amikor megterveztük a tesó érkezését, azt hittem, hogy minden vizsgálatra rutinszerűen fogok menni, szinte már unalommal. Hát bevallom, nem így van. Vérvétel, ultrahang, bejelentkezés a genetikai vizsgálatra. Nem is emlékszem már hol, mit és miként mérnek. Pedig nem volt régen. Hozzátáplálás, fogak kijövetelének sorrendje? Atyaég, mintha sose mentem volna keresztül, az almát lereszelem és 2/4 rész szilvát teszek hozzá, meg ¼ rész babakekszet összetörve, hátha megeszik egy kanállal és akkor figyelem másnap a pöttyöket a gyereken. Hány hónaposan is ajánlott átfordulni, felülni, kúszni, állni… mit is jelent, ha kimarad a mászás? Vajon össze fogom hasonlítani kettejüket? Fogok-e agyalni, hogy vajon tökmagocska azért olyan, amilyen, mert már volt, kin tesztelnem a dolgokat?
Taktikám, hogy rettentően nyugodtnak mutatom magam. „Hogy fogod egyszerre szoptatni az egyiket és reggelit készíteni a másiknak?” – „Még nem tudom, de emberek azért felneveltek már párszor pár gyereket, gondolom menni fog.” Ettől pedig ténylegesen megnyugszom. Szeretem azt hinni, hogy lakozik bennem egy ősanya, aki felüláll a rossz mintán, a társadalom által felvázolt ideálon, és a túlkompenzáláson. Amikor összeomlani látszik a magamba táplált anyaság, ő jön és segít. Valahogy úgy tudnám leírni ezt a jelenséget, mikor – gyerekkorom egyik érhetetlenül kedvelt – rajzfilmsorozatának, A bolygó kapitányának 5 főhőse, már nem bír el a gonosz környezetszennyezőkkel, és életre hívja őt, aki bármit megold:
– Föld!
– Tűz!
– Szél!
– Víz!
– Szív!
– Egyesített hatalmatokból, én vagyok a Bolygó Kapitánya!
Félek. Igen, kicsit félek attól, hogy nem fogok az elvárásaimnak megfelelni, mint kétszeres anyuka. Ám, azt hiszem, amíg e fenti mondat jellemzi a második/másmilyen babavárásomat, addig nagy baj nem lehet.
