Szülésélmény – 2012.03.13. 03.23. Anna 2850 gramm/53 cm
A mai nap megosztom veletek az előző szülésem élményeimet. Teszem ezt azért, mert érdekes lehet a még szülés előtt álló kismamáknak, nosztalgiázhatnak az anyukák, és nem mellékesen fontosnak érzem, hogy tudjátok, mi áll mögöttem… hogyan is érkezett meg életem aktívabbá tevője, gyakran emlegetett lánykám Töpi, aki egyébiránt Anna.
Teát, kávét előkészíteni, aprósüteményt az ölbe, kezdődjön tehát!
(2012.03.11.) Vasárnap
CTG-re mentem be a kórházba, ami jó eredményt mutatott, a dokim a vizsgálat után viszont nem jó hírt közölt. Sajnos 2 hete nincs változás, ugyanúgy szűk ujjnyira vagyok kitágulva, a méhlepény viszont egyre inkább öregszik, nagyon kevés már a magzatvizem, így ő szeretné, ha befeküdnék, hogy folyamatos kontroll alatt lehessek. Kilátásba került a császár is, ha 1-2 napon belül nem indul be magától. Ekkor voltam 40 hetes + 1 napos.
Nyomás haza, tusolás, utolsó előtti házastársi… khm ölelkezés, csomag felpakolás és indulás vissza a kórházba. Férj sokáig bent maradt velem, de 19:30-kor kirakták, mert vége lett a látogatásnak. Ekkor tudatosult bennem, hogy innen már csak egy gyerekkel távozom, enyhe félelem és pici izgalom rántotta össze a gyomromat. Este is csináltak egy CTG-t, ami szintén nagyon jó lett. A szobatársaim friss császárosak voltak, mindkettőnek 34. hetesen indult be a szülése. Talán a front, talán az ő élménybeszámolójuk, a lényeg, hogy este már elég erős jósló fájásaim voltak.
(03.12.) Hétfő
Reggel megkaptam a kis mappámat, majd a rózsaszín mamuszomban és köntösömben elindultam az ambulanciára. CTG, ultrahang, melyek eredménye; „A baba nagyon jól van, de ahogy nézem magát, ideje lenne már megszülni, nem?” – úgy gondoltam ezt költői kérdésnek veszem, és egy mosoly kíséretében távoztam. Dokikám beugrott megvizsgálni – aznap nem volt „szolgálatban” – és remek hírrel szolgált. Hurrá, picit megindult a tágulás, szerinte ez már indításra alkalmas lehet!
Este 6 körül hívott telefonon, hogy 20:00-kor átvisznek a szülészetre, és kapok méhszáj érlelő zselét. Ez majd jobban rásegít a tágulásra, beindítja a fájásokat, ő pedig olyan reggel 6 körül bejön, és burkot repeszt. Mondta, hogy egy hozzám hasonló állapotban lévő kismamánál csinálták ezt épp tegnap, és nála bevált, sima szülés lett belőle. Mondanom se kell szerintem, hogy mennyire boldog és izgatott lettem.
Este át is „költöztem” a szülészetre, ahol a 7-s vajúdó-szobát kaptam – ez a kedvenc számom. Az egész hely, mint egy amerikai kórház. Rozsdamentes acél tolóajtók, hatalmas, mindenrészében mozgatható ágy, a szobában sarokkád, kötél, labda, kedves képek babákról… nagyon tetszett. Az egyetlen rossz férj hiánya volt. Doki javasolta, hogy ne hívjam be éjszakára, mert másnap kell neki az energia, hisz akkor indul majd az igazi buli, a vajúdás komolyabb szakasza. Így csak telefonon hívtam fel párszor.
A szülőszobában CTG, majd megkaptam a zselét, amivel 2 órán keresztül feküdnöm kellett. Előtte kijött belőlem minden, gondolom feszült lehettem, vagy a szervezetem érezte, hogy akció lesz. Hát megtette hatását a trutymó, este 10 környékén megindultak a 20 perces fájások. Mivel aznap is nagyon korán ébredtem, elég álmos voltam, de max. 10 perceket tudtam aludni, olyan fájásaim voltak, majd összecsináltam magam. Valami perverz módon mégis élveztem őket, olyan nagyon vártam már a szülést magát, és most végre esélyem van a hagyományos verzióra…
(03.13.) Kedd
Hajnali 02:10 körül azonban arra ébredtem egy szunyókálásomból, hogy valami vizes alattam. Odanéztem, hát én még ennyi vért egyben életemben nem láttam. Hívtam a szülésznőket, hogy nem vagyok biztos abban, hogy ez normális, bár bevallom, még nem szültem, szóval simán lehet, csak túlreagálom dolgot. Hát nem, azt a pánikot kellett volna látni az arcukon. Villany felcsap, pikk-pakk ott termett két orvos, rátoltak a CTG-re, felnyúlkáltak, hozták az ultrahangot, közben pedig felhívták a dokimat, hogy vérzek, így jó lenne, ha jönne. Miután jól megvizsgáltak, kimentek tanácskozni. Én gyorsan felhívtam férjet, hogy hívja a taxit, jöjjön, mert vérzek, és a dokikák szeméből nem jósolok túl jó dolgokat.
20 perc múlva ott is volt az én szeretett orvosom, aki nagyon nyugodt, kedves stílusban közölte, hogy úgy néz ki, válik le a méhlepény, így azonnal meg kell császározniuk. A férjem még sehol, én nagyon megijedtem, féltem, én ezt vele akartam végigcsinálni. A szülésznők lemosták a kezemről a körömlakkot – feketét, értékelték ám nem kell mondanom -, kaptam egy szép kis kanült a kézfejembe, meg katétert, aminek méretét csak másodszorra találták el, minek köszönhetően 2 szülésznő, 1,5 orvos és 1 betegszállító kellemes társaságában simán magam alá pisiltem. Gondolom tapasztaltak már ennél durvábbakat is, így csak számomra volt hihetetlen kellemetlen a dolog, ők fel se vették. Nagyon kedves csapat segédkezett a mielőbbi műtőbe jutásomért, dokikám még viccelődött is, áradt belőle a nyugalom és magabiztosság. Én mégis nagyon kiszolgáltatottnak éreztem magam.
Betoltak a műtőbe, ott felültem a székre (mert az nem ágy volt, hanem egy szék, amit ide-oda lehetett mozgatni, tiszta szado-mazo kellék) majd megkaptam a spinális érzéstelenítést. A lábaimat becsomagolták steril zöld lepedőbe, és egyenként lekötözték, majd széttárták őket, a hasamat pedig bekenték jóddal – épp úgy néztem ki, mint a Tom és Jerry rajzfilmben egy sült csirke. Elém húzták a „függönyt”, közben hideg vizes vattát húzogattak a lábamon, a hasamon, a mellkasomon és a karomon, hogy hol érzem, hol nem, mennyire hideg stb. Hát, amikor a bőrömet vágta a doki, azt éreztem, fel is szisszentem, mire kaptam egy maszkot „lélegezzen mélyeket” szöveggel… ettől jobb lett, de rendesen be is kábultam.
Következett az izmok széthúzása, épp mintha 2-3 részeg, agresszív, koncerttől feltüzelt nagydarab fickó acélbetétes bakanccsal egyszerre próbálna a földbe taposni. Közben leesett a vérnyomásom, amitől szédültem, hányingerem lett, úgy éreztem kínzásomnak sosem lesz vége, már kezdtem úgy lenni az egésszel, hogy egyszerűbb, ha átvágják a torkom, de legyünk már túl rajta. Aztán egyszer csak meghallottam Töpikét, ahogy felsír. Itt mintha minden fájdalmat, félelmet elvágtak volna, csak megnyugvást éreztem. Kis idő múlva odahozták a lányomat, már meg volt törölgetve és be volt pólyálva. Odatették az arcomhoz, megpusziltam, megsimogattam, egymás szemébe néztünk, annyira édes volt. Mikor engem összeférceltek, áttettek egy másik ágyra – ami úgy nem igen volt kellemes érzés, mert a lábamat egyáltalán nem éreztem, de a hasamon a sebet már igen. Mikor visszatoltak a szobába, az egyik legcsodálatosabb kép fogadott; férj ált ott, kezében a lányunkkal. Egy csecsemős nővér egyből cicire tette és nagyon ügyesen szopizott is. Sajnos hamar elvitték a kiscsajt, majd férjet is hazaküldtem, éreztem, hogy aludnom kell, halálos kimerültség lett úrrá rajtam.
8 órán át kellett feküdnöm, kaptam két csomag infúziót, fájdalomcsillapítóval. Közben átvittek a szülészet kórtermes részlegének lábadozójába. Még kora de-t behozták szopizni Töpit, és ott is hagyták a mellkasomon elaludni. Csak feküdtem ott, és simogattam a hátát, gyönyörködtem és egyszerűen nem tudtam elhinni, hogy pár órája még a pocakomban volt. Én ekkor, ott csendben, különösebb katarzis nélkül váltam anyává.
A császár nem túl kellemes dolog, sőt. Pár hónap múlva ismét át kell esnem rajta. Programozott történet, senki sem vállalja, hogy vajúdás közben szétreped a méhem. De most más lesz, és nem csak azért, mert van időm agyban felkészülni rá, vagy, mert férj kezét csak akkor fogom elengedni, mikor a műtőben leszek. Azért lesz más, mert 2 évvel idősebb lettem, már anyaként leszek ott, és mert életem második legcsodálatosabb dolga lesz, mikor meghallom majd a fiam sírását.
A végére csak annyit, hogy én is szültem, és szülni fogok másodszor is! A pocakomon egy csodaszép heg marad örök emlékül, és épp, mint egy harcos, én is büszkén viselem életem végéig!
