Kotyvasztás
A fiam, Vajk – 586 gramm. Nem rég, valaki felhívta a figyelmemet, hogy az edzések alkalmával, már ne guggoljak, mert beléptem a harmadik trimeszterbe… Mi??? – tettem fel magamnak a kérdést. Már itt tartunk, kevesebb van hátra, mint előre? A vizsgák, a lány hiszti rohamai, a kóros fáradtság teljesen elterelte a figyelmemet. Észrevétlenül csúsztam bele a 25. hétbe. Először picit szégyelltem magam, hisz Töpinél minden hetet pontosan számoltam, tudtam, olvastam, hogy mikor mije fejlődik épp. A fiam esetében, úgy tűnik, ez teljesen kimarad. Aztán rájöttem, hogy nem elhanyagolom, hanem a maga természetességében élem meg ezt a várandósságot. Hagyom, hogy nőjön, fejlődjön, mocorogjon, nem táplálok elvárásokat felé – már hallanod kell, szóval énekelek neked, tessék megszeretni a hangomat.
A pocakom egyre nagyobb, a helyzet az, hogy pár napja már csak vakon borotválkozom, bízva a helyismeretemben.
Mostanában ég a gyomrom esténként, nyílván bokáig érő hajjal fog születni a srác, de akkor egy fotó erejéig, biztosan ráadok egy virágmintás body-t, és szerzek a méretében egy Lennon napszemüveget.
Komolyan 2 hetet gondolkodtam azon, hogy merjek-e enni konyakmeggyet, nincs-e benne túl sok alkohol… Ma megettem hármat, atya-gatya.
A minap Töpivel mentünk valahová, babakocsi, én és a pocak. Felszálltunk a metróra, megálltunk az ajtónál, majd hirtelen felpattant egy középkorú hölgy, hogy üljek le. Mondom, maradjon csak, pár megállót megyünk, csupán. Erre oldalról egy idősebb férfi odaszól, hogy épp ő is fel akart állni, üljek oda. Elmondtam neki is, hogy kedves, de nem szeretnék leülni. 4 mp múlva az előbbi hölgy ismét felemelkedik az ülésről. De hát maga pocakos, üljön csak le. Itt éreztem, hogy komolyan tisztáznom kell a dolgokat. Tényleg mind nagyon kedvesek, de nem szeretnék leülni, ámbár még egyszer nagyon köszönöm, jól esik a figyelmességük! Reakció: rosszindulatú elfordulás, bámulás a semmibe. Talán azért, mert elvettem az aznapi Hero-szerepüket, vagy szimplán mindenki egy nagy paraszt kedvesség mögé rejtőzve?
Pár hete prevenciós órákat tartok egy szociálpedagógus “kollegínával”. Ez amolyan gyakorlat/ önkénteskedés egyben. Érdemes lenne levideózni a gimisek arcát mikor bevonulok a pocakommal. Ők ugye, elég őszinték. Épp az agresszióról mesélek nekik, mikor látom az egyik lányzó felteszi a kezét. Mondom, parancsolj. Erre ő, hogy ne haragudjak, de terhes vagyok? Nem, dehogy csak a nagyszünetben bevágtam 2 melegszenyát. Nevetés. Aztán gyorsan tájolom őket, hogy bizony babám lesz, és van már egy rosszcsont lányom is. Mindig azt érzem, hogy a tinik nem tudnak mit kezdeni egy várandós nővel.
Most derült ki, hogy a záróvizsgáim közben fog érkezni a kis srác. Írásbelizek, szülök, aztán szóbelizek. Elég jól hangzik. Előttem a kép, ahogy apa a 2 hetes fiával a karján járkál fel-alá egy teremben, majd betoppan anya, gyorsan szoptat, majd szalad vissza, mert a szakdolgozat védése nem várhat. Nem épp így képzeltem, ellenben tuti poén lesz pár év múlva elmesélni.
Hajcsavaróval ülök épp, készülök arcpakolást feltenni, körmöt lakkozni, közben erősen gondolkodok egy sajttal sült virslin mustárral, és jól esne egy meggyes babapezsgő is. Ebből mind az lesz, hogy beveszem a baba-mama vitaminom, fogat mosok a fehérítős fogkrémmel, aztán bedőlők az ágyba, mint egy hulla.
Mindenkinek csodás, madárpottyantástól mentes hetet kívánok!
U.i.: A következő héten egy komolyabb témával érkezem, anya-nő-feleség szerep.
