32. hét. Wow… röpke másfél hónap és itt a kis krapek. Ma átpakoltam a ruhácskáit, jól állok és ahhoz képest, hogy csak feketét terveztem, több lett a csíkos és a színes. De macikás-báránykás egy se, juhé! Készül már a halálfejes baldachin és rácsvédő, hamarosan felvasalok pár egyedi matricát a kis fekete bodykra, valamint beszereztem végre egy koponyás plédet is a kis magzatomnak. Tűkön ülök az első CTG miatt, várom az időpontomat a szülésre, annyira meg akarom már fogdosni a durván rugdosó és könyöklő kis pogósomat. Szagolgatni, nézegetni, végre először tisztába tenni. Várom a szoptatás-büfiztetés-szundikálás háromszögében, a kórház sejtelmes fényében való Ifjúságpolitika tételek magolását. Szuper lesz!
Mai férj:
– Kíváncsi leszek, vajon Vajk hány órakor fog megszületni.
– Hozzávetőleg délelőtt 9-11 között szívem, mert a tervezett császárokat etájt szokták megejteni.
– Ááá, figyeld csak meg, meg fog viccelni minket a srác!
Ekkor átfutott az agyamon, hogy bár Töpit még egy picit túl is hordtam, simán előfordulhat, hogy akár a játszótér közepén elfolyik a magzatvizem, miközben teszem fel a gyereket a mászóka tetejére, vagy épp állunk sorban a közértben, és hirtelen durván elkezdek görcsölni. Jesszus, vagy épp bent ülök és fejtegetem a gyermekjóléti központok szerepét a mai társadalmi elidegenedés fényében, mikor kopogtat Vajk, hogy ő akkor érkezne.
Persze izgalmasan hangzik, de én már totál ráhangolódtam az időpontos történésre. Mondjuk a kis megviccelés lányom részéről is megvolt, úgyhogy nem lepődnék meg, ha a fiam is valami hasonló mókában részesítene.
A suliban sikerült időben leadnom a picit több mint 30 oldalas szakdolgozatomat, mely a Z generáció konfliktuskezelését taglalja. Közben rádöbbentem, hogy 1 hónap és jön a 3 írásbeli záró hacacáré vol. 1. Mint írtam annyira ledöbbentem, hogy ebből az állapotból jelenleg 4. napja nem tudok felocsúdni, és az estéimet közel sem tanulással töltöm. A mait sem; beszereztem nachost, sajtszósszal, még van itthon jalapeno paprikám, melyek triumvirátusát egy jó film kíséretében kívánom elfogyasztani, utána pedig Zero cukros csokifagyi sok cukros tejszínhabbal a záró dallam.
Bölcsességfog + ellenállás = FÁJDALOM! – olyan méghozzá, melytől nehéz beszélni, megállás nélkül lüktet és erősen elgondolkodsz, hogy a filéző kés és a fogó társaságában elvonulsz a fürdőszobába, végérvényesen pontot tenni ennek az ügynek a végére. De mivel te anya vagy és feleség, és a férj ma itthonról dolgozik, így csupán elkezded mondogatni, hogy biztos jobb lesz, örökké így nem maradhat, holnap tényleg felhívod a fogorvost, nem is fáj annyira, mennyivel rosszabb lenne, ha a füled is fájna.
Aztán napközben valamiért behatoltam a kisszekrénybe, és csudi dologra bukkantam, mikor körbenéztem az ott porosodó gyógyszeres dobozban. Anno kaptunk rokontól fogzásra valami kenőcsöt, vagy micsodát, ami lidokainos… Nézem-nézem és egyszer csak az isteni szikra; HOPPÁ, ez akkor zsibbaszt. Láss csodát rákentem és újra kisütött a nap, csicseregni kezdtek a madarak, a testemet átjárta a felhőtlen fájdalomnélküliség érzése.
Egy bökkenő van csupán. A dolog nem tartott fél óránál tovább, estére pedig még jobban elkezdett fájni, de én a frissen lefektetett gyerekszobában hagytam a kenőcsöt… gratulálok magamnak!
Legyen a végére egy kis nyálasan üdítő is. Férjemmel vasárnap reggel kiautóztunk Bécsbe – a lány előző este a nagyinál aludt. Mondjuk, míg itthon tombolt a 19-20 fokos tavasz, addig kint 13 fok és szitáló esős ősz fogadott minket. Csak automatából lehetett metró jegyet venni, ami 2 Euro és 1 Euro cent, de nálunk nem volt ilyen kis fityfene érme, így átszámolva kénytelenek voltunk venni 800 HUF-ért egy 0,5-s kólát, hogy váltassunk. A belvárosban épp futóversenyt rendeztek, egyetlen ruhabolt sem volt nyitva – ennek mondjuk férj örült -, az éttermek zöme zárva tartott, sehol egy autentikus restaurant, a férjem szavával élve, ahol úgy érezhetnénk, egy asztalnál ülünk Mozarttal. Így maradt a 4 órás sétálgatás, végig kézen fogva, andalogva, betérve a mekibe – a BigMac csak 2 Euró volt, akció, akció -, a KFC-ben ebédelve, a külvárosban is pár utcát végigjárva, picit a végére nagyon elfáradva. Szerelem volt a köbön, csodálatosan éreztük magunkat, hogy nem kellett folyamatosan hisztit kezelni, vagy épp gyerekéletet menteni/ figyelni. Persze, mikor este hazaértünk, alig bírtunk magunkkal, hogy ne főzzünk a kiscsajból egy jó kis pindúr pörköltet, annyira nagyon hiányzott már nekünk!
