04.25. – péntek
Felhívtam napközben az orvosomat, elmondtam neki, hogy ne nézzen hülyének, de általánosságban olyan rosszul érzem magam, fájdogál a hasam, feszült vagyok, érzek valami zavart a térben. Bemehetek a kórházba, ha akarok – jött a válasz -, de rengetegen várnak vizsgálatra. Szerinte a következők esetén menjek be azonnal akár az ügyeletre is: derékba sugárzó fájások, vérzés, baba mozgásának elmaradása/lustulása. Este produkáltam is egy fájást, de a fáradtságnak tulajdonítottam.
04.26. – szombat
Reggel suli, jog vizsga. A szóbeli második tételénél éreztem, hogy hopp, mindjárt kettéreped a derekam, de nagy levegő és mondtam tovább a munkanélküliség társadalmi okairól szóló okfejtésemet. Mikor megkaptam a kitűnő érdemjegyet –igen ez itt az önfényezés helye -, elindultam a busszal pár percre lévő MÁV kórházba. A szülőszobára irányítottak, ahol egyből rátettek egy 1 órás CTG-re, aztán rám nézett egy amolyan öreg-mogorva orvos, kérdezett két dolgot, majd a fejem felett a szülésznőnek mondta, hogy vegyenek fel, és sorolta a vizsgálatokat. Aztán kiment.
-Be kell feküdnöm, de hát a férjem külföldön van…???
– Nyugodjon meg, nem fogunk szülni, bár ez a méhszáj állapotától is függ.
Kiment ő is. Csak ültem ott és azon agyaltam, hogy a férjemnek is épp ma kellett Belgrádba focimeccsre mennie, hát megőrülök, én nem akarok befeküdni, nem akarok szülni még… könnyeimmel küzdöttem, mondogattam magamnak, ne sírj már, 28 éves felnőtt ember vagy, mennyire ciki, ha meglátják, hogy bőgsz itt, mint egy kisgyerek!
Aztán szerencsémre egy fiatal, kedvesebbnek tűnő orvos vizsgált meg. Zárt méhszáj – azért biztos, ami tuti kaptam szteroid szurit! JUHÉ! Elmondtam, hogy momentán nem tudok azonnal befeküdni, egy bugyi sincs nálam, férjem valamikor éjjel ér csak haza, anyósom vigyáz a 2 éves lányomra, nekem otthon el kell rendeznem pár dolgot. Jött a szájhúzás, meg a saját felelősségére mehet csak, de akkor mi emeljük kezeinket. Értem én, de, holnap reggel ígérem, kisdobos becsszó becsekkolok.
Férjemmel végig telefonos kapcsolatban voltam, szegény ő is totál kikészült a dologtól. Mikor azonban megtudta, haza megyek és kulcsra van zárva a kapu, férfiként a barátaival együtt végig izgulta a meccset, majd hajnal 3-4 körül hazaért.
Aznap esti program:
– ameddig csak lehetett a lányom mellett voltam, pusziltam, ölbe vettem, hozzábújtam
-bepakoltam a kórházas cókmókot
– hajat mostam, borotválkoztam, pedikűr, manikűr
– megnéztem egy filmet, megittam egy fél pohár sört
– picit görcsöltem
04.27 – 30. vasárnap-hétfő- kedd-szerda
Férjjel karöltve leadtuk a lányt anyósnál, majd szendvicsvásárlást követően – sejtettem, hogy 11-s érkezéssel már nem igen formálhatok jogot az ottani étkeztetésre -, bevonultunk lábzsákostul a szülőszobára. Megint CTG, megint nyúlkálás – kevésbé szimpatikus orvostól -, a helyzet nem változott. Befektettek. A szobám falán 0 ablak, csak egy folyamatosan zúgó és rettentően hideg levegőt fújó klíma. Sebaj, gondoltam másnap már megyek haza. Kanül a kézfejbe, 800 liter magnéziumos infúzió GO, továbbá a második szteroid a popsiba, 2 óránként CTG és egyéb nyalánkságok. Szerencsére magammal tudtam húzni a löttyöt tartó állványt, mert hozzávetőleg fél óránként tuti, hogy ki kellett mennem pisilni.
A mindenkinek jár a napi minimum három étkezésről szűkszavúan annyit, hogy volt, hogy a vacsorát, volt, hogy a reggelit felejtették el nekem behozni. A húszszoros hígításban tálalt porkrumplipüré extra natúr utcai galamb combbal ebédből második nap komolyan megkíséreltem enni, olyan éhes voltam már, de inkább úgy döntöttem jöjjön a szédelgés, mint sem ebből még egy villányit magamba erőltessek. Aztán megérkezett nővérem személyében a megmentőm, a tőlem tanult tonhalas pennével, amiből annyit ettem, hogy a végén már azt éreztem, kipukkadok. Férjem is hozott be pékárut, meg sajtot, de nem akartam nagyon beraktározni, gondoltam, itt legalább tuti nem fog plusz kiló rám jönni.
Talán a második, vagy a harmadik este volt, hogy épp a mosdó felé igyekeztem, mikor jobbra fordítottam a fejem, és lám, az egyik szobában se az ajtó, se a paraván nem volt elhúzva, én pedig félig szemtanúja lettem egy baba világra jöttének. Pár másodperc volt az egész, kicsit oldalról láttam az anya két combja közt álló szülésznőt, aki épp felegyenesedett, kezében egy kis maszatos poronttyal. Nagyon megindító volt.
Hallottam, ahogy hangosan kiabálnak a szülésznők orvosért, végigkísértem, amikor 8 óra vajúdás és 0 tágulás után, előkészítették a kismamát császárra, vagy épp azt, amikor a 35 hetes másodszor szülő hölgynél nem tudták megállítani a dolgot és természetes úton világra hozta a babáját 2300 gramm körüli súllyal. Láttam, hogy kis pokrócba csavarva, babakocsiban tolják át a pindúrokat a babás osztályra, és döbbenten tapasztaltam, hogy mennyire aprócska mind! Belegondoltam, hogy pár hét és én is egy ilyen aprócska kis lényt tarthatok a kezemben. Izgi!
Az időt próbáltam hasznosan eltölteni, tanultam. Utolsó délután viszont már nem elfogyott az agyam, így rendeltem férjemtől női magazint, amit telefonos kapcsolat során választott ki nekem. Nagyon büszke voltam rá!
Unaloműzőként készítgettem képeket a korongos pocakomról, éjféli ébredés után, budiban.
Minden este és reggel 7-kor volt a szülésznők műszakváltása. Bejöttek, elmondták, hogy kivel mi a helyzet, bemutatkoztak, aztán mentek dolgukra.
Őket 3 csoportba soroltam ott létem tapasztalati alapján:
- Über cuki – ő a jó szándékú, aki elnézést kér, ha szurit ad be, kérdésre próbál halandó nyelven válaszolni, időnként bejön és megkérdezi, hogy érzed magad. A többség ide tartozik.
- Kedves – ő is segítőkész, de csak akkor kezd mosolyogni, vagy vált kevésbé szakzsargonra, mikor látja az ember leányán, hogy nem kötekedni akar, és eléggé be van f…va.
- Tanoncok – rengetek szülésznő hallgatóval volt szerencsém találkozni. Magyarokkal és spanyolokkal egyaránt. Ez utóbbiak annyira édesen mosolyogtak, és annyira szerettem hallgatni, ahogy a fejem felett ezen a pörgős nyelven megvitatják a dolgokat, majd leírnak valamit a kis jegyzetfüzetükbe és kimennek. Sajnos én se angolul, se spanyolul nem tudok, így csak a metakommunikáció maradt nekünk. Az egyik magyar tanonc pedig még kávézni is leült velem.
Az orvosok 8-9 körül kezdtek gyülekezni, mint a véres zebra körül kószáló sakálok. Nekik nincs több csoportjuk, csak egy; a DOKTOR-DOKTOR. Sosem ér rá, sosem mond el semmit latin szavak nélkül, és ha netán felhozod, hogy te így hazamennél, simán meggyanúsít, hogy neked nem fontos a gyereked és már most mennyire felelőtlen anya vagy.
Második nap átkerülhettem volna normál osztályra, ahol van fény, napsütés, de lecsúsztam, mert nem volt hely. Így szabad járásom volt a szülészeten, már csak gyógyszereket kaptam, időnként megnéztek. Belesett hozzám imádott dokikám, aki aztán elment szabadságra – mint utóbb kiderült vitorlázni volt a lelkem, ennek ellenére akárhányszor hívtam vagy felvett, vagy visszahívott. Finoman célzott rá, hogy mégis csak erőt kéne venni magamon és szedni magnéziumot, no meg lehet nem kéne stresszelni… Sajnos nála se tudtam elintézni a korábbi szabadulást. Még várjunk legalább egy teljes napot, hogy hogy hatnak a gyógyszerek, mert, ha otthon durván begörcsölnék, mire beérünk, újra felvesznek, simán szétválhat a méhemen a heg, ami életveszélyes….. folyt köv.
