Jelentem betöltöttük a 36. hetet!
Pocak…
Naponta, de minimum hetente járok ugyanazokba a boltokba – közért, drogéria, lottózó… stb. Az elején kimondottan jó érzéssel töltött el, mikor egyáltalán észrevették, hogy ismét várandós vagyok. Később szintén jól esett, hogy szóba hozták az állapotomat; „Na hát, egy dekát sem híztál”,”Milyen jól áll a pocak”, „Látszik, hogy fiú lesz”. Az utóbbi 1 hónapban viszont rendesen számon vagyok kérve, hogy mi az, hogy én még nem szültem meg! A következő visszatérő mondatoktól a világból ki lehetne már kergetni – szívem szerinti válaszokat mellékeltem…
– Úristen mekkora a hasad! – köszi, érzem…
– Biztos, csak egy baba van odabent? – nyílván az összes ultrahangon kicselezték a dokit, szinkronugrók lesznek…
– Addig van nyugtod, míg az öcsi odabent van. – persze, sokkal egyszerűbb most, hogy már egyáltalán nem emelhetem a lányom, folyton a hasamat védem tőle/a világtól, egyfolytában húzódik a heg a hasamon… valóban, igazad lehet…
– Még 1 hónap hátra van? Meddig fog még nőni a hasad!? – sutyiban itthon azért mantrázok, hogy nőjön -nőjön még nagyobbra… tudod, szeretem mikor rácsodálkoznak a méreteimre…
– Még egyben? – ááá dehogy, már megszültem, csak így maradtam…
A jósokról és önjelölt szülésznőkről nem is beszélve:
– 2 hónap? Á nem húzod addig! – köszi, én azért bízom benne… gyökér…
– Mikorra vagy kiírva? Már eléggé lent van a hasad! – olyan jó érzés, hogy az egész közért értesülhet erről, szeretem mikor két sorral arrébb kezdeményez az eladó beszélgetést…
– Vizesedsz, látszik, nem sokára itt a baba! – ne mond, komolyan?… bába vagy?
Az írásbeli vizsgán kaptam egy többé-kevésbé jogos észrevételt, egy sok-sok évig szülésznőként dolgozó kedves csoporttársamtól:
Lent van a pocakod, bevizesedtél, teljesen eltorzult az arcod, ki van fordulva a szád, ebből hamarosan baba lesz. – mondjuk, ha ezt csak úgy hallom valahol, biztos azt hiszem, hogy egy vízi hulláról készül épp a kórbonctani beszámoló a CSI helyszínelők aktuális részében… Minden kismama ilyen szépeket szeretne hallani a véghajrában…
Röviden:
Egyelőre jól vagyok, jövő hét szerdán megyek a dokikámhoz, akkor elvileg kapok egy dátumot a tökös érkezését illetően – tervezek egy kisebb meggyőző előadást a 06.03. mellett -, de még előtte 4D-s műpillákat csináltatok aznap. Barátném hősiesen velem tart, és együtt várjuk majd 1 hónap leteltével, hogy szempilláink természetes hullásával ritkulni kezdjenek a hatalmas műanyag egységek is. Miután fantasztikusan hatalmas sörény keretezi csodaszép szemeinket, elmegyünk enni valamit és kávézni. Jelen pillanatban ez igen motiválóan hat rám a tekintetben, hogy a kölök még bent maradjon. Kissé szánalmas, de már csak ezekbe az apróságokba kapaszkodva számolom vissza a napokat.
Csoport…
Említettem már, hogy tagja vagyok egy zárt csoportnak, mely kismamákat, anyukákat tömörít az FB-n. Egy régi kolleginám „hívott meg”, hozzávetőleg 1 éve. Előtte én egyszerűen képtelen voltam bármi féle fórum, netes közösség aktív tagjává válni. Oka egyszerű, mindenhol csak a rinyálás ment naphosszat. Pár alkalommal próbáltam érdemben hozzászólni dolgokhoz – pl.: „Miért nem szexel velem a férjem mióta megszületett a gyerek? Mondjuk, ha úgy nézel ki, mint a profilképeden, azt csodálom, hogy még melléd fekszik…” – szóval nem nagyon ment a beilleszkedés. Nem szeretem a túlzott mellébeszélést, persze próbálok a jó ízlés határán innen maradni. Abból indulok ki, hogy ha kérdezek valamit, arra választ várok, nem pedig afféle ámítást, melyet magam számára is bármikor képes vagyok prezentálni. Amit pedig várok másoktól, azt is adom. Volt például egy ismerősöm, aki kitett a babájáról képet, én meg egyszerűen képtelen lettem volna odaírni, hogy de kis aranyos, mikor egyenesen csúnya volt szegény. Nem szép ilyet írni, amúgy is a gyerekről vagy szépet, vagy semmit tabu korát éljük, de igenis vannak csúnya gyerekek épp úgy, ahogy csúnya felnőttek is. Ellenben ha nekem csúnya gyerekem lenne, se szeretném visszaolvasni, hogy ezt más is észrevette. Ilyenkor nyomok egy „tetsziket” és tovább görgetek.
Amit az egészből ki akartam hozni az az, hogy miért is szerettem meg a mostani baba-mama csoportot. Az ok egyszerű, ez nem csak a gyerekekről szól, hanem rólunk, nőkről, anyákról, feleségekről, testvérekről, menyekről is. Vannak viták, csúnya sértődések, egyedi élethelyzetek, magánéleti problémák, szexualitás – ahogy azt csak mi csak csajok tudjuk kibeszélni -, tanácsok, okosságok, de leginkább társaság. Együtt izgulunk egy-egy szülésnél, kórházi bent létnél, párkapcsolati krízisnél. Buzdítjuk a másikat a tornában, fogyókúrában, és szívesen dicsérünk. Szoktak lenni találkozók, vannak, akik itt ismerték meg egymást, és azóta is összejárnak. Nekem is van ilyen anyuka-gyerek kapcsolatom, vicces, mert 3 háztömbnyire lakunk egymástól és a kölykök is szinte egyidősek.
Persze nem mondom, hogy nincs, aki irritál, vagy épp totál hidegen hagy. De milyen közösség az, ahol mindenki puszi-puszi mindenkit? Nem létező, vagy álszent. Ez pedig a virtuális tér ellenére is hús-vér dolog.
Olyasmit pótol ez számunkra –azt hiszem, mindenki nevében mondhatom -, amit 100 évvel ezelőtt érezhettek a nők. Mikor összejártak kötni például, ott jól ki- és megbeszéltek mindent, igényük volt a másik segítésére. Tagjai voltak egy olyan közösségnek, melyre támaszkodhattak, és melyben támaszt adó oszlopok lehettek.
Csajok, mindent köszi!
Utószó annak, akinek…
Kedves J.!
Köszönöm leveled, szörnyen durván jól esett! Kívánom, hogy érezd magadban az ősanyát, aki jobb, mint lenni tudnál, és akiben bízhatsz, akármilyen nehézség is álljon veled szemben!
Látatlanban is ölellek:
DVReni
