Az a bizonyos TV-ördög, avagy ne feledjük, hogy a sátán is egy angyal volt
Emlékszem gyerekkoromban a tévé abszolút része volt a családnak. Folyton ment, hol mesék, hol filmek, hol nekünk, hol a szüleinknek, de leginkább csak úgy önmagának. Egyedül éltemben is igényem volt rá. Mikor az aktuális albérletben épp nem volt kábel azt a pár DVD-t néztem naphosszat, amim volt. A férjemmel megbeszéltük, hogy erről le kell szoknom. Nem akartuk a gyereket kitenni a folyton zúgó valaminek.
Tény, hogy a háttértévézés ad egyfajta ingert az agynak, mely feldolgozásra kerül, csak épp nem jut el a tudatunkig. Ezzel tehát azt érjük el, hogy hamarabb kifáradunk, valamint egy idő után feszültséget érezhetünk.
Én beleestem abba a hibába, hogy lemondtam ugyan a tévéről, de helyette rádiózni kezdtem. Jól vállon is veregettem magam, hogy mennyire f..sza gyerek vagyok. Aztán a pszichológia tanárom hívta fel a figyelmem, hogy ugyan azt csinálom, mint eddig, csak épp kép nélkül. Egy ponttal jobb, de a negatív hatás megmarad. Felnőtt cselekvő emberként eldönthetem, hogy akarom-e. Akarom-e a zajt, vagy sem. Mert, ha nem nézzük/hallgatjuk, csak úgy megy, akkor az, az önmagát zavaró behatásként definiáló zaj szintjére redukálódik – tévedés ne essék, a villódzó fények, épp olyan idegrendszer-fárasztóak, mint a képek és hangok. Egy gyerek, egy baba viszont nem tudja azt mondani, hogy ne! Épp csak nyűgös lesz, sírós, vagy pont totálisan belefeledkezik és más „hasznosabb” dolgoktól vesszük el az idejét, energiáját – arról nem is szólva, mikor nem életkorának megfelelő műsort teszünk elérhetővé a számára!
Nem álszenteskedni akarok, nekünk is van tévénk, nézzük is, a gyerek is nézi, Vajk is kap belőle ilyenkor. Ezért leírom, hogy nálunk milyen problémákat vet fel ez a dolog;
Alapvetően mesét nézni jó dolog – én is imádtam gyerekként, bár bevallom nem emlékszem, hogy a szüleim egyszer is meséltek volna, inkább csak betették a kazit és mentek dolgukra. Sajnos mostanában én is ezt érzem, pedig jajjj dehogy akarok én ilyen lenni. Vajk érkeztével még több szerepet tölt be Töpi életében a TV-dadus. Reggel hosszabban nézi, bejött egy plusz idő, az ebéd ideje is, valamint este is előbb vagyok kénytelen bevetni Micimackót és bagázsát. Á, de már én is mennyire hárítok. „Kénytelen” mondom, miközben ez döntés és koordináció kérdése csupán. A lány szeret mesét nézni, így reggel 1 órát mehet a menet. Addig én etetek, vagy megreggelizek, elkészülök ilyesmi. Este is szeretem bevetni a csodafegyvert, mikor kimerülten, hisztisen érkezünk meg a játszóról, fürdés után felüdülés a kanapéra fagyó, nem síró, nem követelődző gyerek látványa. De ennél többet nem szeretnék. Ezt pedig élesben teszteltem is ma/ nektek tegnap. Sajnos rettentő hisztis napon vagyunk túl, elsőszülöttem és én hajnaltól estig szinte egyszer sem találtuk a közös nevezőt. Nem ragoznám, akinek van/volt dackorszakos tesóféltékeny gyereke az tudja, akinek nem, az meg ne akarja elképzelni, ha valaha szeretne lurkókat. Szóval reggel már büntiből megvontam a tévét egész napra. Miután kimondtam – „Oké, nos ezzel azt érted el, hogy nem lesz tévézés ma!” – egy picit meg is ijedtem. Hogy lesz így az ebéd, mit fog csinálni, amíg én etetem Vajkot, hogy zajlik majd az este? Ahogy zsongtak a fejemben az ilyen és ehhez hasonló aggodalmak, egy újabb jött elő. A gyermekem nevelésében valóban a tévé segít? Persze, hogy nem! Ez egy lehetőség, de nem feltétele a zökkenőmentes napunknak. Azt kell mondjam, hogy még a tegnap is simán túlélhető volt nélküle – pedig az Ördögűző 2014-s verzióját egy az egybe le lehetett volna forgatni nálunk. Szóval hajrá elhatározás, hajrá napi max. 2×1 óra tévé!
Szerencsére a lány nyitott a mesélésre is. Lefekvésnél mindig mesélünk neki, mostanában ő mondja, hogy miről. (Anya autó mese/mese virááááág…) Ez egy nagyon jó alkalom a nap lezárására, biztonságérzetének megerősítésére, fantáziánk térhódítására – az ő esetében pedig fejlesztésére. Ám szoktam mesélni neki közértbe menet, vagy épp Vajk etetése közben is, tehát egy pár perces sztorival nem kell feltétlen megvárni a fektetést.
Napközben gyakran elő szokta venni a képes könyveit is, nézegeti, szemléli, kommentálja őket. Azt feltételezem, hogyha látja, mi is olvasunk, bíztatjuk erre, és alkalmat teremtünk rá, akkor neki is lesz erre igénye. Szeretném, mert az élményen túl gyakorlati haszna is van. A szókincs, az elvont fogalmak, a szövegértelmezés mind-mind a későbbi tanulásban fogja őt segíteni.
Ma jutottam el odáig, hogy a kezembe vegyek egy könyvet, ami nem tan- és nem gyerekneveléses iromány. Este, miután a démont és a vérebet is eltettük aludni férjemmel, én elmerültem a habok közt – több hónap kihagyást követően, jesssz!-, egyik kedvenc írom új művével. Ismét bizonyosságot nyert bennem, hogy mennyire más olvasni/ hallgatni egy történetet, mint látni is. Ahogy a szerző egyre több információt ad sorról sorra az aktuális szereplőről, épületről, szituációról, úgy alakul át bennünk a kép róluk. Fantasztikus érzés, én imádom. Örülök, hogy ismét van egy kis időm az öncélú könyvbújásra, leginkább azért, mert így még eltökéltebb lettem a tévé csökkentés terén. Akarom, hogy a gyerekeim is átélhessék a fantázia csodás rejtekét, ahol bármi és bármikor lehetséges. Ez egy fegyver az élethez. Elűzi az unalmat, segít az iskolai tanulásban, a munkában, a baráti kapcsolatokban, az élet egészének szemlélésében.
Nem mondom tehát, hogy nem szoktam pizzát rendelni, vagy épp gyorsétteremben enni, de szeretek főzni is itthon, magam felvágni a zöldséget, alakítani a kész recepten, behozni valami új ételt a családi menübe.
Szép napot!
Az olvasás közös élmény:
Ha tetszett oszd meg másokkal is!:)
Szólj hozzá Te is a témához!:)
(Fotó: maszol.ro)
