12. heti genetikai ultrahang, 9 hetesen sajnos már nem tudtak időpontot adni a MÁV kórházba, így egy másikkal voltam kénytelen egyeztetni ez ügyben– tegye fel a kezét, aki itt fog szülni, mert eszerint vagyunk így egy páran. Remélem, azért szülőszoba jut majd mindenkinek.
A kálvária megkezdődött
Elérkezett a várva várt időpont. Egész héten erre a napra készültem. Igen, végre látom a gyerekem, amolyan ember formában is. Anyósom átjött reggel, lányom megölelgetett, puszit is adott, így vágtam neki az útnak.
November 29.
Péntek
8:48
Leadom az adataim a recepción – „Balra a sarkon várjon”. Le is ülök ott. Eltelik 10 perc, semmi. Látok előttem ugyan két pocakost, de ahogy közelebb érek az ajtóhoz, ami előtt állnak, világossá válik, hogy ez bizony vércsapoló helyiség. Gondolom, ha már így neki indultam, felderítem a terepet. Két másik ajtónál meddőségi vizsgálat/konzultáció. Ez az! A harmadikon a kiírás; Ultrahang, X.Y. doktor, november 29-én nincs vizsgálat. Hoppá, várjunk csak! Nincs vizsgálat? Én azonban bizakodó hangulatomban voltam, gyorsan elkaptam egy arra suhanó nővérkének kinéző hölgyeményt. Ő javasolta, kopogjak be a 4-s ajtón. Bekopogtam. Vártam. Vártam. Óráknak tűnő percekkel később kinyitja egy első ránézésre kedvesnek tűnő idősebb fehérköpenyes – orvos-e, vagy nővérke, ki tudja, nem szokásuk bemutatkozni.
– Ne haragudjon, tudna segíteni? Mára kaptam időpontot a 12. heti ultrahangra, de az van kiírva, hogy nincs vizsgálat.
– Persze, a doktorúr szabadságon van. – jah hát kérem, az egészen más, nemde?
– Értem, és akkor most mi lesz? – próbálom újra beindítani a kommunikációt.
– Hát, kap új időpontot.
– Jó-jó, de én ezen a héten vagyok 12 hetes, gondolom ez számít. –azért hívják 12. heti genetikai ultrahangnak, gondolom, mert én persze nem vagyok fehér ruhában.
– Belefér még. Jöjjön be.
– Hát rendben. – lépek be azon tűnődve, hogy én vagyok a hülye, vagy itt mindenki helikopter…
– Látja, ki van húzva a neve, kiértesítettük, nem is értem. – mossa kezeit, tipikus magyar a lelkem.
– Higgye el, hogyha ez valóban megtörtént volna, akkor most nem lennék itt. – tartottam magam, kedves hangszínt próbáltam megütni, amolyan, értem én, hogy maga nem tehet róla, de azért, ha látná azt, akinek ez a dolga lett volna, adja át üdvözletem.
– Jövő hét szerda, ugyanígy reggel 9.
– Itt leszek, köszönöm.
Azt hiszem kevésbé kell ecsetelnem mit éreztem mikor kijöttem a kórház ajtaján. Fel tudtam volna robbanni az idegességtől, hogy a nagy büdös semmiért utaztam egy órát, és fogok vissza, ráadásul nekem túl hamar rámondta, hogy beleférek az időbe. Egyből felhívtam férjemet, aki hű társam ilyenkor is. Meghallgat, és higgadtan próbál nekem segíteni. Ő hívta fel a figyelmemet, hogy esetleg beszéljek az orvosommal. Fel is hívtam, miközben hurrikánként söpörtem végig a Blaha Lujza téren mennydörgés és villámok kíséretében – persze ezt lehet, csak én képzeltem oda. „Még bele is férhet, de próbálja meg egy fizetős helyen.” Ok, gondoltam, álljunk meg egy percre. Beültem a téren lévő „mekibe”, vettem egy kávét, azaz egy hatalmas capuccinot, hogy pontos legyek, leültem és a telefonomban lévő internet segédletével kikerestem az istenhegyi csilli-villi magánkórház számát – ahol 280 egy szülés ügyeletes dokival.
– Jó napot, B.Z.ZS. vagyok, abba a kínos helyzetbe kerültem, hogy ezen a héten vagyok 12 hetes, ma csinálták volna a genetikai ultrahangot, de nincs bent orvos. Tudna nekem segíteni? – indulok alulról.
– Nézzük. Eléggé be vagyunk telve, de lássuk csak, van egy lemondásunk keddre.
– Ma nem lenne rá mód? – kedves, kétségbeesős hangon.
– Mikor mérték utoljára a babát és mekkora volt? – kikeresem a papírt, elmondom.
– Utolsó menstruáció első napja?– ezt is megosztom a kedves ismeretlen hölggyel.
– Tájékoztatták róla, hogy eszerint maga már több, mint 14 hetes, de a baba méretei alapján ma tölti a 12-t? Nem kis eltérés van a kettő közt. – tehetek arról, hogy így jött meg, vagy mi? Nem az a lényeg, h a mértnek megfeleljen az a szerencsétlen kis bigyó a hasamban, ez a nő képes cseszegetni a menzeszem miatt? Mintha én irányítanám, vagy mi…
– Nos, így ezt nem fejtette ki az orvosom… – de csak ennyit reagálok, mert éles helyzetben ritkán vagyok frappáns.
– A mértek alapján a kedd is tökéletesen megfelel. Akkor a kombinált teszt is itt lesz?
– Nem, azt majd megcsinálják a kórházban.
– Biztos? Nos, maga tudja. –mindezt olyan hangsúllyal, mintha a fukushimai laborba akarnék menni az ő kórházuk helyett.
– Nézze, az első babámnál is mindent ők intéztek és egészséges lett, ahogy ígérték.
– Akkor beírtam. – itt adta fel.
– Jó köszönöm.
Ha a kedd jó, akkor a szerda is, és ha nem élet-halál kérdés, inkább megtartom azt a 15 000 Ft-t. Csak lányos zavaromban kértem az időpontot, másnap felhívtam őket és lemondtam. Persze eljátszottam a gondolattal, hogy bemegyek és mindenki nagyon kedves lesz és figyelmes, meg megértő. Halk zene szól, amíg várok, esetleg magazinok közül is válogathatok. Természetesen pont időben hívnak majd be, és dupla adag törlő micsodát adnak, hogy leszedjem a hasamról a ragacsos izét. Aztán végig gondoltam, hogy már úgy megszoktam a magyar egészségügy emberközeli, betegbarát hozzáállását, lehet, nem is tetszene a pénztárca figyelő kényeztetés.;)
(Fotó:http://share-for-everyone.blogspot.hu/2013/06/theme-hospital-manage-hospital-is-never.html)
