14. hét – avagy remélem, odabent páncélautóban csücsül
Tökmag legtöbb szerve már kifejlődött, mint például az agya. Az egyik netes oldal arra hívja fel a kismama figyelmét, hogy ekkor már érezhet fájdalmat a pici. Könyörgöm, ezt miért kell? Miért nem lehet azt írni, hogy most már érez boldogságot, nyugalmat, biztonságot. Így-úgy tegyél a kedvére. Nem, egyből megy a riogatás, hogy vigyázz, mert akaratlanul is kárt tehetsz a hozzávetőleg 10 cm-s babádban. Csak épp azt nem mellékeli a cikk szerzője, hogy miként tudnánk a „fájdalmat” elkerülni. Gyakorlatilag milyen fájdalomról is van szó? Simán belöknek a kételyek gödrébe és még egy lapát földet is dobnak rád.
Tudom, hogyha sokat stresszelek az nem jó neki. Próbálom minimálisra csökkenteni, de egy 21 hónapos rosszcsont örökmozgó mellett elég szép álom a napi 24 órában való jóga-nyugalommal létezés.
Múltkor valaki megkérdezte, hogy sokat emelek-e. Nem, mint minden kismamának nekem is bejárónőm van, aki intézi a napi bevásárlást, takarít, felveszi a gyereket, ha elesett, sír, hisztis, anyás, vagy épp táncolni akar szülőfájának ágain, miközben váratlan pillanatokban hátralöki magát, és nagyokat kacag. Természetesen a babakocsit is mindig más viszi fel és le helyettem a lépcsőkön. Budapesten minden férfi úriember, mint tudjuk, akik előreengednek a gyerekkel és átadják a helyet.
Alapvetően én szerencsés vagyok, mert ha valaki nem ajánlja fel magától, én megkérem. Vagy ez inkább rámenősség, a jogaimért való kiállás? Már esernyő babakocsink van – kisebb, könnyebb -, de pl. tavaly télen még a hatalmas „land rover” kolosszussal mászkáltam. Ha nem állt épp senki a megállóban, ahol felszálltam, felkiáltottam, hogy legyen olyan drága valaki és segítsen feltenni a járgányt. Sokszor többen is egyből segítségemre siettek. Volt, hogy tini fiúk/lányok jöttek oda, hogy segítő jobbúkat nyújtsák. Ott van az emberekben a segítő szándék, csak annyira befordulnak utazás közben, hogy sokak mellett simán kitörhetne a mellkasomból egy allien, az se érdekelné őket. De hát az vesse rájuk az első követ, aki kőbányában dolgozik. Persze engem is bosszant időnként a pofátlanság, mikor nem megy arrébb a babakocsis helyről, emiatt mögöttem alig tudnak felszállni, vagy épp a hatalmas, nehezen nyíló ajtót simán ránk csapják, mert hátra se néznek… Összességében azonban én elégedett vagyok, mert lehetne rosszabb is, sokkal.
Visszatérve az én kis babaformájú pocaklakómra, a nővére már most rendszeresen az életére tör. No, nem szándékosan – reméljük -, de mostanában egyre gyakrabban próbál hirtelen mozdulattal a hasamra lépni, könyökölni, neki futni. Én persze ninjákat megszégyenítő gyorsasággal teszem oda a kezem, a párnát, a lábamat, hárítom és csökkentem a behatást. Pedig úgy elképzeltem, ahogy puszilgatja, simogatja a tesót odabent, de lehet, inkább egy pocak rácsot kéne kérjek a Jézuskától. Rendesen félek, mi lesz, ha elkezd mocorogni odabent, és Töpi meglátja, ahogy anya hasa jobbról balra vándorol, majd kicsúcsosodik. Feltétlen beszámolok róla, ha aktuális lesz.
Egy szó, mint száz, remélem Tökmag felvértezte már magát, és tudta, mire vállalkozik, mikor minket választott családjául.
Most megyek, kolbásszal sült csirkemellet ebédelni. A kívánós korszakom lezárult ugyan, de ezt senki se mondja meg a férjemnek, pszt!;)
