Felnőtt életem első igazi karácsonya
Prológus
Reggel, rádió. Békésen ücsörgök a konyhában, a teámat a szürcsölgetve, mikor a következő mondatot hallom a műsorvezetőtől: „Egy hét múlva karácsony!”Atyaég!!! Már csak 7 nap??? Mézeskalács még sehol, ajándékok fele nincs becsomagolva – egy része nincs is kész -, menü nincs összeállítva, takarítani kéne, beigli receptet kell szerezni… JESSZUS, én épp azon a héten leszek 16 hetes, AFP vizsgálat, ki fog ledöfni????
Szóval, így hirtelen nem a meghitt, kellemes, forralt borozós ünnepi hangulat árasztott el, hanem maga a káosz érzése kerített hatalmába. Gyorsan fel is hívtam a dokim, hogy AFP, vérvétel, mondjon valami bíztatót. Szerencsére ő mindig nagyon nyugodt –amolyan, valahogy mindig lesz ember -, így péntekre behívott, mert ügyel, és majd elkap egy nővérkét, hogy megszúrjon. Huh, ezzel legalább megvagyok. Tavaly elkövettem azt a hibát, hogy túlzottan rágörcsöltem, és végig meg is tartottam ezt az állapotot. Most azt mondtam, nem! Én nyugodt maradok, csak lesz valahogy. Még ma is ezt érzem, miközben végignézek a lakáson. Itt-ott egy póni, gyerek által levadászott dísz a fáról, mákos süti darabkák, csomagolópapír, kanapéba beleragadt cellux maradványok, egyéb ajándék halmok. Én mégis úgy lépkedek át rajtuk, mint tavi tündér a nádason. A világ legtermészetesebb módján.
Tárgyalás
A szent nap reggele épp úgy indult, mint a többi, azzal a kivétellel, hogy apa nem ment dolgozni, hanem a gyermekkel együtt kenyérbeszerző körútra indult. Addig én kicsit összekaptam a kecót, majd feltettem főni az ebéd köretét. Nyugisan megkávéztam, aztán reggeliztem, majd felvagdostam/ befűszereztem az előző nap levadászott baromfirészt. Addig apa-gyerek páros felállította hű műfenyőnket, de a díszítés csúszott a tervezetthez képest, mert elérkezett az alvásidő. A másfél óra totális nyugit a tévé előtt ülve töltöttem, melyet csak férjem kedvéért szakítottam meg…khmm. Miután rosszcsont felébredt, betoppant nővérem is – aki idén velünk töltötte ezt a napot -, beraktam a sütőbe az állatdarabkákat, együtt megterítettünk, majd kellő jókedv közepette elfogyasztottuk az ebédnek valót. Közben a gyermek természetesen folyton láb alatt lett volna – szó szerint -, ha nővérem nem áldozta volna fel magát az „unokahúg szórakoztatásának oltárán”. Köszi tesó! Mindez után fadíszítés – szintén közösen -, majd ajándékok becsempészése alá. Töpi bontogatta, örült, mi is bontogattunk, mi is örültünk. Közben folyt a kölyökpezsgő a kismamának, bor/kóla a többieknek, citromos víz a babának. Babának, ugyan már, hisz a lányom tegnap hivatalosan is belépett a szerepjáték időszakába. Anya tudta, mikor kell pónikat venni. Hamarosan teázunk majd a babákkal, szülőset játszik, műti a plüssöket, és beszélget a játékaival. Döbbenet, hogy 21 hónap alatt milyen változáson ment keresztül.
Tökmag is kapott ám ajándékot apától. Pocakláncot. Ez mondjuk az én egyik vágyam volt. Alapvetően értelmetlen és drága dolognak tartom, megmagyarázhatatlan oknál fogva mégis kényszert éreztem, hogy birtokoljak egyet. Gondolom a kapitalista, fogyasztószemléletű társadalom áldozata vagyok. Szegény én. Szegény férjem. Nos, ez a kis cucc, nagyon halkan csilingel, ha nekiütődik a pocimnak, amit állítólag hall bent majd a baba, és ha kint lesz, felismeri, és megnyugtatja. Vagy ha kibújt, első dolga lesz letépni a nyakamból és kidobni az erkélyről. Majd meglátjuk. Mindenesetre nekem tetszik, mert szép, és mert speciálisan kismama dolog.
Este aztán nagy pancsi volt, miközben a nyugalom oltárán vonagló anya nekiállt délután négykor élete első beiglijének. Meg kell mondjam, hogy nagyon nem vagyok a sütemények császárnéja, de ez egész jól sikerült. Meggyes-mákos töltelék, lepény-szerű forma, de reggelre már alig maradt belőle, szóval összességében jövőre is készítek. Este a tervekben gyerekaltatás, nekünk felnőtteknek társas, vízipipa, forralt bor, gyertyafényes vacsora volt tervbe véve. Ebből persze csak az első fázis teljesült maradéktalanul. Végül csak nővérem borozott, vacsi elmaradt – az a fránya beigli -, majd filmeztünk. Első körben együtt hárman a kanapén, a TED című nevetőset – akinek kedvesek az agysejtjei ne nézze meg -, aztán férjem az első romantikus filmnél bemondta az unalmast, úgyhogy ő elvonult a laptop elé, és fülhallgatóval focimeccseket, meg ilyesmiket nézett. Én még tartottam magam. Aztán elmentem hajat mosni, mire visszatértem, már a második romantikus film ment. Itt én is feladtam, befeküdtem az ágyba –a nappaliban van, szóval fél szemmel még innen is tudtam követni az igencsak kiszámítható események láncolatát. Mikor vége lett, megkértem a képzeletbeli takarítónőnket, hogy mossa le a szirupot a tévéről, mielőtt tönkre megy. Éjfél tájt mindenki ágyban volt, és elaludt, hogy aztán másnap újult erővel vágjon neki a nagymamák látogatásának. Káposzta, sült hús, sütik, ajándékok oda-vissza.
Epilógus
Azt érzem, most értem meg arra, hogy átérezzem a karácsonyt. A békét, amit az áraszt, hogy a szeretett családtagjaimmal lehetek, a jóféle finomságokkal teli asztalt, ami nem hagyományos étkeket visel magán, de jó érzés volt őket elkészíteni. Amikor látod, hogy a gyereked tépi a csomagolópapírt, majd a totális gondtalanságban és önfeledségben való játékát… Mikor odabújsz a férjedhez, és érzed a biztonságot, amit kapsz tőle… Mikor életedben először te látod vendégül a nővéredet szent este… Ez mind felemelő, és hihetetlenül megnyugtató érzés. Most már értem, most már szeretem!
További hasonlóan szép ünnepeket kívánok mindenkinek
