Egyedül nevelni egy-két vagy több gyereket… Felfoghatatlan erő, elszántság és türelem kell hozzá. Két részből áll ez; az első ugye, hogy miként éli meg az egyedül maradt szülő azt, hogy nincs már mellette társ. A hiányát annak, hogy esténként levezetésként beszélgessen valakivel, megvitassa a nevelési dilemmáit, támaszt kérjen egy-egy nehéz időszakban, megossza az apró örömeit, bánatait. A „munkamegosztás” hiányát, mely újra feltölti az embert egy nehéz nap után (pl. fürdetés/ altatás átadása…) Az a félelmetes érzés, hogy senki sincs, akire azonnal számíthatna. Másrészt ott a gyermek, akinek a lelkében lejátszódó folyamatokról csak sejtésük lehet; milyen, mikor látja, hogy másoknak anyukája és apukája is van, a másik fél napi hiánya, a kérdések, hogy mikor jön látogatni…
Én tartom magam ahhoz, hogy jobb egy gyereknek egy szülővel élni, mint egy olyan családmodellben felnőni, mely napi harcokról, dominancia háborúról szól. Hiába vannak együtt a szülei, ha folyton marják egymást, és igen, lehet, hogy este veszekednek, csendben, vagy épp totálisan elhidegülten élnek egymás mellett viták nélkül, de a gyerek érzi, a nap 24 órájában a feszültséget a negatív légkört.
{adselite}
Vannak, akik szépen adják meg egymásnak a lehetőséget, hogy – ha már egymásban nem is – megtalálhassák azt, aki mellett megöregedhetnek és akivel kölcsönös a tisztelet. Ám gyakoribb a „csúnya” különválás – gyerektartási viták, csemete uszítása, a pici egymástól lopkodása…
Az új partnerrel való kapcsolat, annak a gyermekhez való viszonya csak még bonyolultabbá teszi ezt a helyzetet.
Nem könnyű tehát egyedülálló szülőnek lenni; de halljuk ezt olyan anyáktól, akik egyedül nevelnek:
Réka – 27 éves
„A barátom egyik napról a másikra bejelentette, hogy mást szeret és elmegy. Akkor voltam 7 hónapos terhes. Csak annyit reagáltam, hogy Mi a sz*ar??? Aztán jött az önsajnálat, majd a harag, aztán a becsapás érzése… totál kikészültem, aminek meg lett az eredménye, mert kórházba kerültem, annyira bekeményedtem és görcsöltem. Ez térített észhez, mert lehet, hogy a pasim lelépett, de a fiamat továbbra is halálosan vártam, és imádtam… Ő adott erőt. A szülésnél anyukám volt bent – pedig apásat terveztünk. Sajnos nem kíváncsi a fiára, én meg túl büszke vagyok, hogy gyerektartást kérjek. Sokan mondták, hogy legalább gondoljak a fiamra, neki kellene az a pénz. De én hallani sem akarok róla, így mi ketten éldegélünk. Már 3 is elmúlt Zsombi, fantasztikus vele az élet. anyukám sokat segít, egyből elment nyugdíjba – 40 év munkaviszonya már megvolt. 2 éves koráig voltam otthon vele, aztán visszamentem dolgozni. Nagyon szoros a kapcsolatom a fiammal, sokat beszélgetünk, együtt alszunk, de mostanában érzem, hogy hiányzik a férfi az életemből. Akihez odabújhatok, aki megölel… De egyenlőre még nem alakul semmi sem, én pedig annyit tettem, hogy nyitottabban járok-kelek.”
Klári – 38 éves
„A férjem és én az utolsó időben már nagyon nem találtuk a közös hangot, bizony nem tudtunk leülni se megbeszélni valamit, mert egyből veszekedtünk. Aztán egyik nap hazajött a munkából és elmondta, hogy ő nem tud így élni, nem szeret már engem és ő most elmegy. Azt hittem egy világ omlik össze bennem… 3 napig csak bőgtem, miközben ott volt a 4 éves lányunk. annyira haragudtam rá, hogy 2 hétig nem is engedtem a gyerek közelébe… Aztán beláttam, hogy nem erőltethetem rá magam arra, aki már nem akar engem, és láttam rajta mikor találkoztunk, hogy szörnyen kivan attól, hogy nem láthatja Laurát. Ezért félredobtam a büszkeségemet és közösen elmentünk egy párterápiára, ami azt a célt szolgálta, hogy annyira feljavítsa a kapcsolatunkat, hogy a gyerekkel kapcsolatos dolgokat veszekedések nélkül meg tudjuk beszélni. 2 hónapig hetente jártunk, nagyon nehéz időszak volt ez. De így 6 év távlatából mondhatom megérte; jelenleg férjnél vagyok, van egy közös fiúnk is, imádja a lányomat. A volt férjem is megállapodott, ott is született egy fiú. Nem mondom, hogy nincsenek súrlódások, de összességében a lányunk nem egy egymást maró házaspárt lát nap, mint nap, hanem két családot, akik boldogok, és imádják őt.”
Aranka – 32 éves
„Két gyerekünk volt, mikor a férjem hazafelé jött éjszaka és balesetezett. Meghalt. Ott maradtam két kicsi gyerekkel, munka nélkül, háttértámogatás nélkül. Azt hittem itt a vég. A temetésen magamat sirattam, azt, hogy miként fogok boldogulni. Szerettem a férjem, de megrémített a felelősség. Aztán 1-2 hónappal később – 2 barátomnak köszönhetően – felállítottam egy ütemtervet. Bevétel-kiadás lista, gyerekek óvodai, iskolai programjai, időbeosztás…stb. Találtam munkát is, egy ismerősömnél, szerencsére volt némi tartalékunk és életbiztosítása, így a lakáshitelt abból ki tudtam fizetni. Nem állítom, hogy nem nehéz két gyerekkel egyedül, vagy hogy milyen nehéz egyrészt fenntartani másrészt stagnálni az apjuk jelenlétét… meglepődtem magamon mert sose gondoltam volna, hogy ilyen elszánt is tudok lenni. 2 éve már ennek. Egy ideje találkozgatok valakivel – ilyenkor egy barátnőm vigyáz a gyerekekre – de nem tartok ott, hogy be is mutassam nekik.”
Erzsi – 56 éves
„A férjem mindig is egy „hamar felkapom a vizet” ember volt. De tisztelte a környezete, a munkáját tisztességgel levégezte, és nekem nem kellett dolgoznom mellette. 3 gyerekünk volt, látszólag szépen éltünk. Aztán elkezdett féltékenykedni, pedig semmi oka nem volt rá. Összehozott a fiam egyik tanárával, a gyógyszertárossal, a pékkel… Az estéink abból álltak, hogy én gyomorgörccsel fektettem a gyerekeket, mert tudtam, hogy ha belépek a nappaliba, ismét előáll, valami képtelen történettel. Aztán egyik este nem bírtam tovább és kiálltam magamért. Láttam, hogy a meglepettségen kívül érez valami mást is. Kaptam egy hatalmas pofont, és elviharzott otthonról. Aznap este összepakoltam, és reggel fogtam a gyerekeket és leutaztam anyámékhoz vidékre. Nehéz volt a külön válás, anyám is azt mondta, ez bármely házasságban megeshet, de én éreztem, hogy ennyit bírtam. Jó pár év kellett ahhoz, hogy valamiképp normalizálódjon a helyzet, de végül sikerült. A dolog pikantériája, hogy a másodunokatestvére kezdett nekem udvarolni, úgy 4 évvel a válást követően. Azóta is együtt vagyunk, csodaszép esküvőnk volt. Mára már a család is elfogadta ezt, én pedig áldom az eszem, hogy akkor betelt a pohár és léptem.”
