Száguldok, Forma 1-es autóban ülök. Elérek a közönséghez, a fiam és a férjem boldogan integet. Nézek előre, haladok a cél felé. Egyszer csak hallom, hogy sír a gyerek. Baja történt? Az előbb még olyan boldog volt!
Fehér plafon, a férjem mellettem. A gyerek továbbra is sír. Álmosan átcsoszogok a másik szobába, közben rápillantok az órára. Fél kettő. Ez hogy lehet? Nem szokott ilyenkor felkelni! Remélem, nem romlott el az alvókája! Mi baja lehet? Felveszem, ringatom. Le-lecsukódik a szeme. Meglesz ez! Mindjárt mehetek vissza aludni! De csak nem akar csukva maradni az a szem! „Este van már, alkonyul, nyuszi füle lekonyul, dorombol a kiscica, aludj te is Balázska.” Eléneklem vagy ötszázszor. A szeme még mindig nyitva. Nem igaz, hogy nem akar elaludni! „Tudod mit? Feküdj le, azt aludj el magadtól!” Persze amint beteszem a kiságyba, megkapaszkodik és feláll az oldalán. Mérges vagyok. Miért nem aludhatok?! Miért kellett olyan sokáig fent lennem? Most megszívtam. Vajon vissza tudom altatni valaha?
Éhes lenne? De hát nem szokott még ilyenkor! Na mindegy, a szoptatás a jolly joker. De ha már megetetem, át is pelenkázom előtte. Villanyt gyújtok, és felteszem Balázst a pelenkázó lapra. Nem tetszik neki, sír – vagy inkább üvölt. Cumit, gyorsan! A férjem fel ne keljen! A cumi persze a kiságyban van. Egy pillanatra el kell engednem a gyereket, hogy hozzá férjek. Huhh, megúsztam, nem ugrott le! És már bent is van a cumi, újra csend lett. Elkezdem a kicsomagolást, jól tűri a nappali énjéhez képest. Ezen túl csak alvás után fogok pelenkázni! (Na persze.) Leveszem a pelust is, nyúlok a tisztáért. Hát persze, hogy most pisil. Kibújtatom a bodyból is, nem tetszik neki. Valahogy megértem, én sem erre vágyom hajnali kettőkor. Sietek, mielőtt még jobban felébred. Felteszem a pelenkát, bekenem a popsit, beragasztom a füleket. Jaj ne, elkezdett forogni! Rászenvedek egy új bodyt, majd a rugdalózót. Miért raknak ezekre ennyi patentot? Mindjárt készen vagyok…mindjárt…
Megyünk is a szobába, apa úgy tesz, mintha aludna, de tudom, hogy fent van. Amint leteszem Balázst az ágyba, megint sír, apa átfordul a másik oldalára. Mintha ettől kevésbé hallaná az eseményeket. Gyorsan befekszem én is, elkezdek szoptatni. Vadul reménykedek, hogy ez már használni fog. Megpróbálok lazítani, becsukom a szemem, hallgatom, ahogy a kisfiam nagy hévvel nyeli a tejet. Imádom hallgatni. Azt is, mikor szuszog – ez úgy tizenöt perc múlva be is következik. Elégedettséget érzek. Na most kell ügyesen felvenni, aztán enyém a győzelem!
{adselite}
Felállok, sikerül jól felvenni a kicsit. Elmegyünk a szobájába, még ringatom, szagolgatom a fejecskéjét egy darabig. Óvatosan megfogom, és beteszem a kiságyba. Eszembe jut a kép, amin a gyereket ilyenkor egy dinamithoz hasonlítják, elmosolyodom. Megfordulok, lábujjhegyen lépek egyet – és felharsan a sírás. Megállok, veszek egy nagy levegőt. Visszafordulok, simogatom, elkezdem mondani az „Aludj el szépen kis Balázst”. A sírás nem múlik. Mit tehetnék még? Ritmusosan lépkedek, éneklek, szavalok, simizek, de ugyanott tartunk, mint az elején. Ránézek az órára: fél négy. Teljesen pánikba esem, felmegy a pumpa. Már nem is tudok szegény gyerek helyzetébe belehelyezkedni. Nagyokat sóhajtva mártírkodok a hálószobában vállamon a babával, remélve, hogy a férjem nem alszik. Végre meg is kérdi: „Segítsek?” Én már adom is a kezébe a fiukat.
Bűntudattal fekszem be az ágyba, de megbeszélem magammal, hogy csak tíz perc pihenőt tartok. Lassan abba marad a sírás, hallgatózom, mi történik. Kb. két perc múlva megjelenik a férjem, mert sikerült elaltatnia a gyereket.
