Anya! Ugye, több Mikuláshoz már nem megyünk? – kérdezte a négyéves lányom elcsigázva.
Engem pedig pofán csapott a felismerés: idén is túltoltam a téli ünnepekre való ráfeszülést. Tipikus pörgős anyuka vagyok: ha gyerekmulattatásról van szó, mindig igyekszem kihozni a maximumot. Ott nyomultunk hát apa munkahelyének Mikuláspartiján, háromnegyed órán át álltunk sorba a Mikulásház előtt, sőt, a baba-mamaklub bulijáról sem maradtunk le. És még ezek után jött az ovis Mikulás, a nagytesó sulijának Mikulás-ünnepségéről nem is beszélve. Mire este hozzánk is megérkezett a nagyszakállú, eltűnt a varázs.
És hol van még a karácsony?
Addig is itt van az adventi kalendárium (idén először bölcsen nem édességgel tömtem tele a zsákokat), a karácsonyi forgatag programjai, és ami végképp megfoszt minden energiámtól:
a fellépések, szereplések, műsorok, előadások – és az ezekre való vég nélküli PRÓBÁK.
Félreértés ne essék, imádom mindet. Fátyolos szemmel hallgatom, ahogy a negyven alsós zeneiskolás elnyekergi, bocsánat, elhegedüli – egyenként!- a Télapó itt van kezdetű örökbecsűt, visongva éljenzek a néptáncfellépésen, és minden pillanatot rögzítek a telefonom kameráján a Micimackó csoport betlehemes játékából.
De mégis…
Három hete alsószoknyákat keményítek, fehér ingeket és blúzokat vasalok, kinőtt ünneplő cipőket pótolok, verstanulásban segédkezem, bejárom a várost nyolcévesre való testszínű nejlonharisnyáért. Szülő-gyerek kézműves délutánról iskolai adventi koszorú-fabrikálásra rohanok, kekszet sütök a jótékonysági tombolára, és a szombati ünnepváró családi napon persze egyedül veszek részt, hála a lassan hagyománnyá váló ledolgozandó szabadnapok miatt.
Belefáradtam.
Minden évben megfogadom, hogy idén nem a rohanásról fog szólni a december. Az ajándékokat megveszem már októberben, be is csomagolom őket. Mire eljön advent első vasárnapja, már csak arra lesz gondom, hogy a kanapén szürcsöljem a forralt boromat, a kedvenc karácsonyi dallamaimat hallgatva.
Jövőre talán így lesz – de be kell vallanom, idén sem jött össze. A naptáram olyan zsúfolt, mintha nem is gyeses háziasszony lennék, hanem valami topmenedzser. Két doboz legón kívül semmi karácsonyi ajándékunk még nincs, három zsák kinőtt gyerekruhát kellene átválogatnom, ünnepi menüt terveznem, ja, és persze két családi szülinap és egy névnap is beesik huszonnegyedikéig. Igen, van még idő, ezt mantrázom én is, de ha őszinte akarok lenni, biztos vagyok benne: idén is az utolsó pillanatban vesszük majd meg a fát, óriásit balhézunk amiatt, hogy nem fogjuk megtalálni a karácsonyfatalpat, elfelejtjük megint a csillagszórót, és csoda, ha az angyalok a koszos ablakaink dacára idetalálnak.
Idetalálnak, abban biztos vagyok. De annyira szeretném egyszer végre a várakozást is élvezni. Az egyetemi éveim alatt a vizsgaidőszak miatt fel se fogtam, hogy mindjárt karácsony. Mikor dolgoztam, az év végi hajtás tette tönkre a hangulatot. Most „csak” gyereket nevelek, és mégis el vagyok úszva mindig… Hogyan lehet ezt jól csinálni? Hogy csinálja az, akinek sikerül?
