Az én apám 7 éves koromban meghalt. Úgy döntött, a családi- és anyagi nehézségek elől elmenekül. Hozott egy döntést, amit nem beszélt meg senkivel, nem kért segítséget. Azt választotta, hogy magára hagyja a gyerekeit, nem látja őket felnőni, nem vezeti őket oltár elé, nem fogja a kezében az unokáit. Nem volt könnyű ezt feldolgoznom, igazából lehet, nem is sikerült. Nem múlik el nap, hogy ne jutna eszembe. Az én apám, az én gyerekkori hősöm. Az én apám, nővérem szülője. Az én apám, meggyötört arccal. Az én apám, aki nem gondolt rám. Az én apám, aki nagyon el volt keseredve. Az én apám, egy szörnyű példával. Vannak képek a fejemben róla. Imádtam a nyakában lenni. Mikor reggel bevitt az óvodába, a trafikosnál sokszor kaptam egy Hupikék törpikék figurát. Mikor elhozott választhattam egy sütit a cukrászdában – én javarészt islert ettem. Ő sosem ütött meg. Mély hangja, szembetűnő ádámcsutkája, nagyon magas és vékony alkata volt. Ha felidézem, mindig fehér atlétatrikóban és háromnegyedes nadrágban van. A fényképét mai napig a pénztárcámban hordom.
Az én anyámról nem szeretnék tudni, már 5,5 éve nem láttam. Én döntöttem így. Nagyon nagy erő kellett, hogy kimondjam; nem segíti az életemet, csak gátolja. A folyton csaló, hazudó anyám, aki rombolta a lelkem, és kis híján nyomorba kényszerítettek a felelőtlen és önző döntései. A verések, fenyegetések, „bár a vécébe sz.rtalak volna titeket” kijelentések körforgása…A sörösüvegek elrejtése, mikor nagyszüleim váratlanul beállítottak… A részeg anyám, aki leküld a kisboltba még borért… A cigaretta füsttől szabadulni akaró kisiskolás… Az italba és drogba menekülő tinédzser…A férjem biztos támasza kellett ahhoz, hogy felszabaduljak az általa rám nehezedő métely alól.
Volt egyszer egy szép és boldog családom. Van legalábbis egy ilyen emlékem.
Volt egyszer egy rossz és magányos gyerekkorom. Van legalább némi kellemes emlékem.
Az én anyai nagyanyám, tavasszal meghalt. Bementem hozzá a kórházba, maszkban és kézfertőtlenítővel felszerelkezve. Töpiről készítettem otthon videót, mert be nem vihettem. Lejátszottam neki, de csak hallgatta, ereje már nem volt nézni a kis képernyőt. Kérdezte alig hallható hangon, hogy mikor érkezik Vajk. Mondtam, hogy hozzávetőleg 10 hét. Láttam az arcán a szomorúságot, „Az nagyon messze van”. Tudta, hogy sosem fogja látni az egyetlen fiú unokáját. Én is tudtam. Hozzávetőleg egy hét múlva elment.
Ő, aki mindig erős asszony benyomását keltette. Ő, aki sose kért segítséget. Ő, aki szigorú volt, akinek a tisztaság jelentette a mindenekfelett álló értéket. Ő, aki nem ölelt magához. Ő, aki inkább megszidott a butaságomért, mint puszit adott a sebemre. Ő, aki reggelire tejbegrízt készített. Ő, aki a konyhában élte életét. Ő, akinek mindig volt valami teendője. Ő, akiről azt gondoltam mindenkit túlél. Ő, aki dédmamaként sokkal mosolygósabb volt, és jobban éreztem rajta a szeretetet.
Ő sokat szenvedett. Kvázi hosszú betegeskedés, és a végén ágyhoz kötöttség közt várta. Mondta, hogy szeretné már, ha vége lenne, ha nem fájna.
A temetésén Vajkkal a pocakomban vettem részt. Azt éreztem hazugság. Hazugság volt a szomszéd jelenléte, aki nem szerette őt. Hazugság volt a nagypapám testvéreinek részvét nyilvánítása, akikről addig nem is tudtam, hogy léteznek. Hazugság volt a pap előadása, aki betanult szöveget szónokolt, és mesterkélt mozdulatokkal, fixáló pillantásokkal gyakorolt drámai hatást. Ami igaz volt, az mindenki személyes fájdalma, szomorúsága, melyben elvesztettek egy feleséget, anyát, nagyszülőt, rokont, barátot. Azon gondolkodtam közben, hogy inkább egy asztalnál kéne ülni, anekdotázni róla, nevetni, koccintani az egészségére, és elszívni a kedvenc cigarettájából egyet. Persze mindezt a konyhájában, mert jaj annak, aki morzsálni mert a nagyszobában.
Az én apai nagypapám szerdán hajnalban ment el. Betegeskedett persze, de az elmúlt 1 hónapban fordult meg többször is kórházban. Sürgősségi szívműtét közben, altatásban történt.
Emlékszem mindig nagyon szigorú volt. Féltünk tőle, de sose emelt volna ránk kezet. Emlékszem, nagymamámat úgy hívta; Luli. Amikor ezt kimondta, a marcona külső és egy parancsnokot megszégyenítő hanglejtés alatt érezni lehetett a gyengédséget. Emlékszem, mindig sötétkék munkásruhában volt otthon. Emlékszem, mindig bügykölt valamit a garázsból kialakított műhelyében. Mikor nem volt otthon, időnként belopakodtam oda. Nagyon vigyáztam, nehogy valamit lelökjek, elmozdítsak. Emlékszem, motorolaj/ benzin illata volt, és ebéd előtt valami zöld, darabos krémmel mosott kezet. „Ez lemossa az olajat”. Nem emlékszem, de pici korunkban sokat játszott velünk. Emlékszem, mindig azt mondta csontra hízok, mint a román kecske – gyerekként nem is értettem, ez mit jelent. Emlékszem, sokat vitáztam vele felnőttként. Emlékszem, hogy mindig ő ült az asztalfőn, és családi ebédeknél a helyét akkor is tiszteletben tartottuk, ha ő épp nem tartott velünk. Emlékszem, hogy kértem vigyen el szánkózni. Gondoltam, elmegyünk valahová, ahol van domb. Ő azonban csak húzott maga után utcáról utcára, a hatalmas hóban. A végére már nagyon fáztam, de nem mertem szólni. Ő biztos azt hitte, nagyon jót szánkóztunk. Többet nem kértem meg, ez mégis egy kedves emlékem róla.
Örülök, hogy még látta a fiamat. Örülök, hogy nem szenvedett sokat.
Az elmúlás számomra egy elfogadható folyamat. Ez ellen tenni semmit sem tudunk. Remélem, lesz lehetőségem még időben összehívni a szeretteimet, velük lenni egy napot, beszélgetni, elbúcsúzni. Remélem, nem fogok más segítségére szorulni, és az önmagamnak szabott méltósággal tudok meghalni. Öregen, hogy még láthassam, ahogy felnőnek a gyerekeim, és kiteljesednek. Öregen, hogy megtapasztalhassam, milyen nagy- és dédszülőnek lenni. Öregen, hogy a férjemmel még sok-sok napot együtt tölthessek. Öregen, hogy az idő adta bölcsességet megélhessem. Öregen, hogy elérjem azt a kort, amikor már a smink csak ront az összhatáson. Öregen, hogy visszanézve azt láthassam, voltak hibáim, voltak rossz döntéseim, de értékes, és szeretettel teli életet élhettem.
