Vártam azt a pillanatot, amikor először találkozunk…amikor meghallom,hogy felsír, amikor megszűnik a fájdalom, és elönt az az euforikus érzés, amit eddig csak a szüléseim során éltem át. Vártam,hogy a karomban tartsam…vártam a terhesség végét is ezzel együtt, hogy egy új élet kezdődjön életemben.
Mit adott nekem az a három nap szülés után, amit a kórházban töltöttem?
{adselite}
Megszűnt a világ létezni körülöttem. Nem tudtam, hogy milyen nap van, hány óra van, nem érdekelt igazán semmi, csak Ő. Tudtam, hogy ez a három nap, amit mi együtt töltünk, ez csak a miénk. Ki akartam használni minden percét nem tudatosan, hanem úgy jött magától. Persze nem mondom , hogy nem hiányoztak az itthoniak, de bűntudat nélkül tudtam őt szeretgetni, és nézni órákon keresztül, és az ölemben tartva elmondani neki 100-szor, hogy szeretlek. Nem kellett az otthoni teendőkkel foglalkozni, a napi rutinnal, csak azzal, hogy átéljem ezt a szeretet, amit kaptam. Eltörpültek a mindennapi gondok, felerősödtek az anyai érzések, percről-percre átjárt az a csodálatos érzés. Nem görcsöltem azon, hogy lesz-e tejem vagy nem, hogy mi lesz, ha hazaérek, mit fogok csinálni…csak a pillanatnak éltem, csak Neki. Tudtam, hogy ez nem fog örökké tartani, hiszen a Három nap után kiengednek, és bár a szeretetem napról-napra erősebb lesz iránta, nem lesz ugyanolyan meghitt perc közöttünk, mint akkor…
Az első két gyermekemmel nem tudtam átélni ezt a felhőtlen boldogságot szülés után, így nem is tudtam, mit jelentenek az anyai érzések egyből szülés után. Az első gyermekem születése után, mérhetetlen bűntudat gyötört, hogy nem éreztem az anyai ösztönöket, amelynek elő kellett volna törnie belőlem anyává válásomkor, hiszen erről írt mindenki. Féltem. Egy csecsemőt tartottam a kezemben, akivel nem tudtam mit kezdeni, nem indult el a tejem azonnal, frusztráltnak és tehetetlennek éreztem magam. Vártam a hazaengedésem napján, hogy a férjem és az anyám mellett biztonságban érezhessem magam és a gyermekem. A második „Szerelmem” születésekor annyian szültek a kórházban épp akkor, hogy nem volt hely a szülőszobán, így egy emelettel fentebb nekem és néhány sorstársamnak kialakítottak egy átmeneti anya-otthont. Nem mondom, hogy nem volt jó buli, DE hiányzott a gyermekem, így nem volt arra lehetőség, hogy meghitten kettesben töltsük a nekünk szánt időt. De most megéltem, a 3. kellett hozzá, hogy bízzak magamban, az anyai ösztöneimben, az anyai érzéseimben, a végtelen szeretetben. Volt részem ebben, és abban, hogy vártam az anyai érzések feltörését, melyek hetekkel később jelentkeztek a szülésem után. De jöttek, nem hagytak cserben…Az első három nap a kórházban akárhogy is legyen csak a Tiéd és a babádé.
