Szeretek neki mesét olvasni. Jó, van úgy, hogy a pokolba kívánom, fáradt vagyok, nyűgös vagyok, csendet akarok, tele a hócipőm a nappal, a világgal, az élettel, esetenként az urammal és néha bizony vele is, de a mese akkor sem marad el. Legfeljebb lepasszolom a lehetőséget apának. Mert mesét olvasni jó, akkor is jó, ha a pokolba kívánom, ha fáradt vagyok, ha nyűgös vagyok, ha csendet akarok, ha tele a hócipőm a nappal, a világgal, az élettel, esetenként az urammal és néha bizony vele is.
Nem vagyok tévé ellenes, a helyesen megválasztott rajzfilmből pontosan ugyan azt a tanulságot fogja levonni a gyerek, de az esti megolvasást ez nem helyettesítheti. Nem mintha a tévé előtt nem lehetne összebújni, megbeszélni a látottakat, de az mindenképp egy felfokozott tempójú és viszonylagosan passzív dolog, míg az olvasás nagyobb és összetettebb kontaktust kíván, több lehetőség van a leállásra, a kérdések feltételére és megválaszolására és persze a legfontosabb, hogy erősíti a belső képalkotását, nem támaszkodik előre gyártott elemekre, hanem a saját fantáziáját használva elevenedik meg a történet.
Az esti mese nem alku tárgya, a mese nem büntetés, a mese nem eszköz, a mese a meghittség, az összebújás, a hülyéskedés, a nagy beszélgetések ideje (… nekem Á. a szerelmem, és majd ha felnövünk, ő lesz a férjem. Meg a L.-nak és a B.-nak is! ), az őszinte vallomások (… Anya. Azt mondtam az xy-nak, hogy hülye. De nagyon sajnálom, igazán!) ideje. ….. Na és a kibékülésé, ha esetleg a 150-dik „ – Rozi, menj és mosd meg a fogad légyszives!” után esetleg egy kicsit (khm) határozottabban szólok rá és megsértődik. Én meg szétkompenzálom az agyam, mert mire megmossa, lehiggadok és rohadtul szégyellem magam. De mostan nem anya idegrohamairól akarok beszélni. Illetve közvetve igen, mert az a pillanat, mikor a könyvvel bekuporodik az ölembe, az hatékonyabb bármilyen antidepresszánsnál.
Nem tudom, hogy lehet-e elég korán kezdeni, én azt hiszem, attól a pillanattól, hogy érzékelte a nappal és éjszaka közötti különbséget és az esti lefekvésnek a többi alvástól elkülönített rituáléja lett, könyvvel fektettem le, olyan természetes ez, mint a fogmosás.
Azt gondolom, hogy az olvasó szülőknek (és ez nem csak az esti mesére vonatkozik amúgy, hanem a pozitív gyakorlatra, hogy a gyerek gyakran lát könyvet az anyja-apja kezében) olvasó gyereke lesz, az olvasó gyerek pedig okosodik, bővül az aktív szókincse, szépen és szabatosan fejezi ki magát, kialakul a nyelvi humora, szófordulatokat használ és egészében véve sokkal gördülékenyebben beszél.
5-6 éves kor tájékán a kognitív folyamatok közül kiemelkedik a fantázia, aminek szabadon szárnyalásához a mesék szintén elengedhetetlenek, hiszen fejlesztik a képzelőerőt, erkölcsi iránymutatást adnak, tanulságaikkal oldják a gyerekben esetleg felmerülő feszültséget, a fejlődéssel járó szorongást és miután nagyon könnyen azonosulnak a mesék szereplőivel, megoldásaik egészen hétköznapi élethelyzetekre jelentenek megoldást. A szabályok elfogadása, az elvont gondolkodás felismerése és megértése nagyon nehéz folyamat egy gyerek számára, egy korának megfelelő mese pedig épp megfelelő arra, hogy az ő szintjén tegyen rendet a fejében és a lelkében. A mese segít megtalálni a helyét a világban, a gonosz boszorkány és a többi negatív szereplő pedig nagyon hasznos és fontos része a történeteknek, semmiképp ne csorbítsuk az erőszakosnak tűnő mivoltukat, csúfos végük ugyanis megtanítja arra, ha az ember bátor és nem futamodik meg a nehézségek elől, akkor bármit legyőzhet.
Akkor sem kell megijedni, ha 45 napon keresztül ugyan azt a mesét kéri, ez egyszerűen biztonságot ad neki ugyan az a szöveg (mondom ugyanaz, ez egészen pontosan azt jelenti, ha kihagyok egy kötőszót, leszedi a fejemet és rám szól, hogy – Anyaaaaa! Nem figyelsz? – óhogymenjtea…. ) , a neki örömet okozó vagy megnyugvást hozó történet újra ( … és újra, és újra…. és újra) átélése. Van olyan mesénk, nem kevés, amit csak azért kezdünk el, hogy ő befejezhesse, amit felváltva „olvasunk”, kiosztva a szerepeket. Nehéz megfelelő átéléssel abszolválni ezt adott esetben heteken keresztül, de az sem mindegy, hogyan interpretáljuk a meséket. A gyerekek szeretik, ha a szereplők más hangon szólalnak meg, ha stílusban, beszédben, mimikában, hangsúlyban, testbeszédben különbséget teszünk a karakterek között, ne legyen felolvasás, ne legyen egyhangú, játszunk neki, játszunk vele, vonjuk be a történetbe, ha lehet. És így lesz a napi rutinból a nap fénypontja, a felpörgött, zaklatott gyerekből nyugodt, relaxált gyerek, a felpörgött, zaklatott szülőből nyugodt, relaxált szülő, béke, napfény, szeretet.
Uff.
