Bronnie Ware, ausztrál ápolónő és blogger hosszú évek hospice szolgálatánál szerzett tapasztalatát és a haldoklókkal folytatott beszélgetéseit öt pontban gyűjtötte össze, az alapján, hogy mit bánnak meg leggyakrabban az emberek haláluk előtt.
1. Nem a saját életüket élték, hanem mások elvárásainak próbáltak megfelelni.
2. Túl sok időt fordítottak a munkára, ahelyett, hogy a családjukkal, szeretteikkel lettek volna.
3. Nem vállalták fel őszintén az érzéseiket, rengeteg keserűséget, feszültséget és sérelmet zárva magukba, (ami sokszor a halálos kimenetelű betegséghez vezetett).
4. Elhanyagolták a baráti kapcsolataikat, és hagyták, hogy a hétköznapok mókuskereke szétválassza őket.
5. Nem engedték meg maguknak a boldogságot. Legtöbben a halálos ágyukon jöttek rá, hogy a boldogság választható, és hogy az életben túl sokszor ragaszkodunk a megszokott, bejáratott úthoz, csak mert félünk változni és változtatni.
{adselite}
[quote width=”auto” align=”none” border=”#b94783″ color=”#444″ title=” „] Valaki más úgy foglalta mindezt össze, hogy „Túl sokat dolgoztam, és túl keveset táncoltam. Az életet úgy érdemes élni, hogy a fele munka legyen, a fele pedig tánc.” [/quote]
Hogy is van ez valójában az életünkben, és hogyan lehetne?
Párkapcsolat: Mindenki sokáig dolgozik, a gyerekek későn alszanak el, aztán vagy hulla fáradtan bedőlünk az ágyba, vagy még egy-két órát töltünk bosszankodva a mosogatnivalóval, teregetésre váró ruhákkal, rendrakással. Ahelyett, hogy ragaszkodnánk legalább ahhoz az egy „aranyórához” esténként, amit kettesben tölthetünk beszélgetéssel, közös tevékenységgel vagy épp szerelmeskedéssel. Na és ha reggelre marad a mosogatás? Egész életemre jutna bőven házi munka, de tényleg ezzel akarom tölteni minden időmet?!
Gyerekek: Hányszor próbáljuk egyszerűen csak túlélni velük a napot, vagy átrángatni őket a kötelezőnek tartott körökön és tiltásokon: vetkőzés, kézmosás, vacsora, fürdés, rendrakás, „nem érek rá”, „ne pakold szét”, „ne kend össze”. Börtönőrt játszunk, miközben mi is utáljuk ezt a szerepet, mert fárasztó és örömtelen. Pedig egy órácskára velük is nyugodtan leülhetnénk, és csak úgy élvezhetnénk az együttlétet, a játékot, vagy azt, hogy mesélnek nekünk. Valószínűleg kevesebb lenne a hiszti és nagyobb az együttműködés, amikor utána a kötelességekre sor kerül.
Barátságban, kapcsolatokban: Megfigyeltem, mennyire feltölt egy-egy jó baráti beszélgetés, és néha mégis milyen nehezen szánom rá magam, hogy alkalmat teremtsek, megszervezzem. Sosem érünk rá, mintha ez is valami kellemetlen kötelesség volna, pedig az energia, amit a baráti együttlétből nyerünk sokkal többet ér, mint a ráfordított idő vagy fáradtság.
Munkában: Nagyon sokan esünk abba a hibába, hogy a munkában nyújtott teljesítményünkkel, elért pozíciónkkal, vagy a keresetünk színvonalával mérjük magunkat és az életünk sikerességét. A munkahelyi célokat és teljesítményt jó esetben tekinthetjük a magunkénak is, és büszkék is lehetünk rá, de nagyon labilis lábakon áll, és nagyon kiszolgáltatottá válik az, aki minden más célt és értéket az életben ennek rendel alá. Mert mi marad, ha véletlenül elveszítjük a munkánkat, ha kiderül, hogy van nálunk jobb, újabb, okosabb, vagy amikor nyugdíjba megyünk?
Bátorság és őszinteség! Mi kell hát ahhoz, hogy a kötelességek, elvárások és szerepjátszások helyett a valódi boldogság mellett döntsünk? Talán a bátorság. Ami megengedi, hogy először is önmagunkhoz, azután másokhoz is őszinték legyünk. Hogy feltegyük a kérdést: Mire vágyom? Mit tennék meg érte? Merek-e változtatni? Vagy esetleg a kispadról nézem végig, ahogy mások lejátsszák életem meccsét helyettem?
