Kellenek a gyereknek a korlátok – halljuk manapság sokszor, de nem tudjuk, hogyan is állítsuk fel ezeket. Legyünk rugalmasak is, de határozottak. Megértőek, de következetesek. Gyengédek, válaszkészek, szeretetteljesek, de nem túl engedékenyek és erélytelenek.
{adselite}
Én magam sokáig próbálkoztam azzal, amit egy Ranschburg-könyvben olvastam: időben szólunk a gyereknek, hogy hamarosan fürdés, ő erre kéri, hogy még a várépítést hadd fejezze be – legyünk rugalmasak, hogy oké, azt még megcsinálhatod, de utána viszont fürdés. Talán nem a mi családunk az egyetlen, ahol egy ilyen jelenet sokszor abszolút nem a pszichológus által megjósolt módon zajlik.
Helyette egyre nehézkesebbé váló alkudozásba, nyafogásba, egyre csak növekvő feszültségbe torkollik, gyakran pedig abba, hogy mindketten ordítunk.
Nem csoda, ha belezavarodunk: szóval akkor hogyan is szabjunk határt?
Először is fontos tudnunk, hogy alapvetően minden gyermek jó. A gondok csak akkor kezdődnek, ha a gyermek nem tud „jól működni”, mert a negatív érzései megakadályozzák őt a helyes viselkedésben. Ha jobban belegondolunk, magunk is érezzük, hogy a gyerekünk PONTOSAN TUDJA, hogy nem szabad kővel dobálni vagy homokot szórni a másik szemébe. Ilyenkor a gyerekünk agya „átkapcsol”: már nem gondolkozik logikusan, agyának nem azt a részét használja, ahol tudja, ezt nem szabad. Ígyhát hiába is próbálunk ilyenkor logikus érveléssel hatni rá vagy távoli büntetéseket kilátásba helyezni. A helytelen viselkedést csak azzal tudjuk hatékonyan, mégis szeretettel leállítani, ha annak az okára reagálunk: vagyis arra, hogy a gyerekünknek kiürült a „szeretettankja”.
Három tippünk is van, ilyenkor hogyan tölthetjük fel – azaz hogyan szabhatunk határt gyengéden, mégis határozottan.
1. Kapcsolódjunk!
Gyakori, hogy gyermekünk csak azért nem hajlandó megtenni, amit kérünk tőle, mert nem érzi velünk a kapcsolódást. A figyelmünkkel, odafordulásunkkal, kapcsolódásunkkal tulajdonképpen „felkattintjuk a biztosítékot” az agyában. Sokszor már az is segít, ha nem csak odaszólunk neki a szoba túlsó sarkából, hogy induljon fürödni, hanem odamegyünk hozzá, megkérdezzük tőle nyugodt hangon, hogy mit csinál, felvesszük a szemkontaktust, megsimogatjuk a hátát. Előfordul, hogy már ettől jól érzi magát, és szívesen indul majd el a kádba.
2. Játsszunk!
Ha nem jól reagál a kapcsolatteremtési kísérletünkre, akkor a hozzá legközelebb álló eszközzel kell megpróbálkozni vele újból: játékkal! Egy kis dögönyözés, ölelgetés, visítozás is segíthet. Felkaphatjuk, és repülőset játszva szállíthatjuk el a fürdőszobáig. Kiskutyaként elkezdhetünk ráugrálni, hogy figyeljen ránk, mert mi elvezetjük őt a kádhoz. Szinte mindig beválik, ha mi vagyunk a bénák vagy buták: jaj, hát nem elfelejtettem, merre van a fürdőszoba? Hű, azt se tudom, hogy kell levenni a ruhádat? Bármi, ami nevetést csikar ki belőle, segíthet átlendülni a vitás ponton. (Figyelem: csínján a csikizéssel! Habár nagyon csábító csikizéssel megpróbálni megnevettetni a gyerekeinket, mindig óvatosan. Saját tapasztalatból is tudhatjuk, hogy olyankor is megnevettet a csiki, ha valójában semmi kedvünk az egészhez, sőt, kifejezetten negatív élmény is lehet, ha „agyoncsikiznek”.)
3. Hallgassuk meg a kiborulást!
Ha mindez nem segít, valószínűleg arról van szó, hogy gyermekünkben annyira felgyülemlettek a negatív érzések, hogy nem képes már kapcsolódni hozzánk. Ilyenkor a megoldás egy alapos érzelmi nagytakarítás – sokszor sírás, hiszti formájában. Ne féljünk ettől! Határt szabni úgy is lehet határozottan, ha eközben nem vagyunk dühösek, indulatosak, hanem szeretettel átsegítjük őt azon a heves tomboláson, amire éppen szüksége van.
„De igen, kicsikém, most fürödni megyünk” – mondom gyengéd hangon a gyerekemnek, ha látom, hogy a kapcsolódás és a játék nem használ. „Most felveszlek a karomba, leveszem a ruhádat, és beteszlek a kádba.” Ilyenkor gyakran már attól eltörik a mécses, hogy ezt meghallja, vagy hogy közelítek hozzá. Hagyjunk időt az ellenállásának! Ha egy ilyen helyzetben ölbe vesszük őt, és elindulunk a fürdőszoba felé, valószínűleg hamar sírni és kapálózni kezd. Nem baj! Mondjuk neki a lehető legszeretetteljesebben: „Megértem, kicsim, hogy ez most nehéz. De most akkor is fürdünk.” Az az ideális, ha ilyenkor addig tudjuk meghallgatni az ő tombolását, míg kész nem lesz rá, hogy végül önszántából levetkőzzön és megfürödjön. Ez lehet akár húsz-harminc perc vagy egy óra is. Fontos eközben tudatosítanunk magunkban, hogy a cél ilyenkor nem az, hogy minél előbb megfürdessük a gyereket, hanem elsődlegesen az, hogy érzelmileg készen álljon az együttműködő viselkedésre. Mi ebben tudjuk őt segíteni a határszabásunkkal. Sírás közben fontos közel maradni hozzá, próbálni tartani a szemkontaktust, figyelni rá, minden eszközzel az empátiát éreztetni vele – mégis határozottan kitartani amellett, amit kértünk tőle.
Sokszor csábító lehet újabb alkudozásba bele menni („Na jó, akkor jöjjön be apa is. Na jó, beviheted a kádba a legót. És még ezt is. És ezt is…”), de gyakran azt fogjuk tapasztalni, hogy hiába mondunk ezekre igent, semmi sem lesz jó. A gyerekünk már láthatóan nem tud majd mit kitalálni, amire végre nemet mondunk, és amin tombolhat tovább. Ilyenkor valójában nem arra van szüksége, amit konkrétan kér, hanem éppen arra, hogy „ellentartsunk” neki, és a szeretetünkkel megtartsuk őt, amíg ő kicsit széteshet. Legtöbbször (néha meglepően hirtelen) magától abbahagyja a tombolást, hagyja, hogy megölelgessük, majd vígan megteszi, amit kértünk.
Mindez hosszú ideig tarthat, és sokszor érezhetjük úgy egy idő után, hogy nem bírjuk tovább. Ez természetes. Mi is emberek vagyunk, millió érzést válthat ki belőlünk is egy ilyen jelenet. Ha már nem vagyunk képesek szeretettel és türelemmel venni őt körül, állítsuk le, hagyjuk ki a fürdést, mondjunk igent a különleges kérésekre. A fontos, hogy csak addig tartsuk a határt, amíg képesnek érezzük magunkat rá. Ilyenkor talán már ő is készen lesz rá, hogy kapcsolódjon hozzánk, és képes lesz együttműködni velünk.
Olyan is előfordul persze, hogy minderre egyáltalán nincs idő, mód, lehetőség. Van úgy, hogy csak akkor jut el az ellenkezés-kiborulás fázisig a gyerek, amikor például épp indulnánk az oviba késve, és a másik gyerek már overállban vár odakint – nos, ilyenkor érthető, ha nem tudjuk őt meghallgatni. Ilyenkor a legfontosabb, hogy tisztelettel bánjunk vele, és mindig mondjuk el, mi fog történni. „Most nem tudlak meghallgatni, kicsim, sajnos muszáj elindulnunk. Most felveszlek, és beteszlek az autóba” – mondhatjuk ilyenkor.
Ha úgy érzed, szeretnél többet hallani erről, keress minket a Kapcsolódó nevelés csapatát.
