Ugyan már, a nyulak nem hordanak cipőt! – mondom, miközben kékre színezem nyúl asszony főkötőjét…. A hétköznapi paradoxonok útvesztőjében kóborolok…
{adselite}
Sétálunk az utcán: – Rozi, ne csalinkázz azzal a bringával, egyenesen menj, nem látod, hogy kanyarodik az út? Épp a vacsorával hadakozunk: – Rozi, csukd be a szád és kezdj el enni! Konfliktus van a játszin, fut, szalad és már meséli is, mekkora rettentő sérelem érte, összefüggéstelenül folyik belőle a szó; – Rozi, nyugodj meg, maradj csendben és mondd el, mi történt! És persze az örök mantra: – Rozi, ezerszer mondtam már, hogy nem mondom el százszor!
Persze, őt sem kell félteni, jó padavannak bizonyul: – Kisszívem – mondja az apja – ha mindig csak beszélsz, akkor csak azt ismételgeted, amit már tudsz. De ha csöndben maradsz és meghallgatsz, akkor tanulhatsz is valamit. – Jaaa… akkor én mindig beszélhetek, mert én már MINDENT tudok! – Anya, képzeld, ma az oviban láttam egy igazi döglött békát! Élőben! – (Nagyszerű! Remélem, megcsókoltad és lesz egy halott királyfink…)
Állunk a gyógyszertárban, vitamint készültem venni, úgy, hogy előző nap derült ki, hogy az ovinkban felbukkant pár illegális fejtetű, és szóltak az óvó nénik, hogy alaposan nézzük át a gyerekeket. Mondom a patikus néninek, mit szeretnék, mire a kiskorú üvölt a patika játszósarkából: – Anya! Tetűirtót nem veszünk? – na menj te a nénikédbe!
– Anyaaa! Még egy meséééét, légyszi! Egy utolsót! Meg egy utolsó előtti utolsót! És akkor az lesz a legutolsó! Az utolsó előtti utolsó és utána jöhet a legutolsó! – He?? Mivan??
– Rozi…. elárulod, miért csak az egyik cipőd van még mindig a lábadon? – Ez nem az egyik cipőm, hanem a másik! – én kérek elnézést.
No, és az elvont gondolkodás…. Bemegyek a hálóba, kezdődik a Forma 1 – közli az apja. Rozi: Anya, lazíthatsz, Apa bement aludni…. Vagy a kompromisszumkészség váratlan megnyilvánulása: Apa – Rozi, menj lefeküdni, azonnal, ne mondjam el még egyszer! Rozi – Nem te parancsolsz, hanem anya! Anya – Rozi, mit mondott apád, azonnal indulj lefeküdni, mert most már tényleg nyakon hajigállak! Rozi – … inkább mégiscsak apa parancsoljon…
És mindennek a teteje, a nevelésem csődje, a fekete felhők szánalmas, nyomorult kis életem felett: – Rozi, pakold össze a játékaidat! – Nem! Én mondom meg mit csinálok, ez az én életem!
Hát köszönöm a részvétet, a viszont látásra.
