Mindenki a saját családi mintáit viszi be a házasságába és a gyereknevelésbe is. Ez nem tudatos, de felismeréssel lehet rajta változtatni. Az én anyai szerepem kialakítása során rengeteg energiát fektettem abba, hogy ne legyek olyan, mint az anyám: ne ordítozzak velük apróságok miatt, ne üssem meg egyiket sem, ne romboljam az önbecsüléseket szavakkal és tettekkel. Ez másoknak természetes, nekem sok erő kellett hozzá és időnként még mindig figyelmeztetnem kell magam, hogy nem az anyám vagyok, én jobb vagyok nála.

Sosem kaptak még egy kézre suhintást sem, próbálom nekik megadni azt a fajta egészségesen kontrollált szabadságot, melyben ki tudnak teljesedni, de biztonságban is érzik magukat. Persze van, hogy elvesztem a türelmem, és olyankor kiabálok. Utána mindig szörnyen szégyellem magam, mert pontosan tudom, milyen a másik oldalon, kiszolgáltatott gyerekként az anyai haragnak kitéve létezni. Nyilván ezekben a „kitöréseimben” nem okozok maradandó sebet nekik, se testi, se lelki értelemben, egyszerűen csak haragos leszek, mégis fáj, hogy ilyennek kell látniuk.

Mi egy szülő dolga?

Szocializáció, életre nevelés, lehetőleg jó minták átadása, támogatás, a biztonság megteremtése és némi személyiség formálás a gyermek autonomitását tiszteletben tartva. Ebbe azonban az indulat- és konfliktuskezelés is beletartozik, amit példával a leghatékonyabb átadni. Azzal, ha a gyerekek előtt elnyomnám a hirtelen természetem, elveszíteném a hitelességemet, és minden mást is megkérdőjelezne bennük, ami velem kapcsolatos. Szerencsére az esetek többségében nyugodtan kezelem a hisztiket, a próbálkozós szemtelenségeket és a tudatos rosszaságaikat, de azért van, hogy elszakad a cérna. Ilyenkor is gyakorlok magam felett kontrollt – nem török-zúzok, sosem minősítem, nem ütöm meg és nem is fenyegetem őket. Lehet, hogy ez neked furcsa, de egy ilyen szituációban részemről iszonyatos odafigyelést igényel ezek betartása. Jobb ember és jobb anya akarok lenni, mint az enyém volt, és ezért bármit megteszek.

Mi történik, ha mégis látják anyát totálisan kiborulni?

A csúnya szavakat, az esetleges ordítást, a tehetetlenségből és olykor kétségbeesésből fakadó sírást nem rejtem el, nem próbálom szépíteni. Miután megnyugodtam, ami pár perc mindössze, mindig leülök velük és megbeszéljük közösen, hogy mi miért történt, mit csinálhattunk volna másként, hogy ezt elkerüljük – és így járunk el akkor is, ha valamelyik gyerek borulna ki hasonlóan. Nem hibáztatom őket, de a felelősségüket sem ódázom el, ahogy a sajátomat sem.

Elmondom nekik azt is, ha más is közrejátszott, mint például fáradtság, stressz, betegség. Úgy érzem, ezzel is sokat tanítok nekik. Amikor rajtuk látom a hasonló indulatot, támogatom őket abban, hogy képesek legyenek kiadni magukból úgy, hogy azzal mást a legkisebb mértékben bántsanak: az érzelmeik szavakba öntése, őszinte kinyilatkoztatása mindig is elsődleges célom volt, amire természetesen példával is szolgálok.

{adselite}

„Ne a játékot vágd a földhöz, ne az ajtóba üss, ne sértődj meg és kezdj el duzzogni!” Ezekkel ugyan veszít erejéből a benned tomboló feszültség, de a konfliktus, a probléma nem oldódik meg. Helyette mondd el, mit érzel!”

Persze ezt egy felnőtt sem tudja minden esetben betartani, de némi önkontrollra akkor is szükség van: egy hosszas sikítás, ugrálás, de akár a sírás is sokat segíthet, hogy a feszítő érzések távozhassanak, és hagyják az agyat újra gondolkodni.