A minap az egyik pláza éttermeinél ültünk, és vacsoráztunk a „Kétévessel” – aki mellesleg kivételesen egész kulturáltan fogyasztotta az általa kiválasztott milánói makarónit -, amikor elkezdtem a velünk szemben ülő fiatal pár beszélgetésére figyelni. A lány éppen azt ecsetelte nagy felháborodással, hogy egy anyuka ismerőse mennyire a gyereke irányítása alá került, és mennyire nem érti, hogy miért hagyják a szülők, hogy a gyerekük manipulálja őket. No, erre még jobban elkezdtem fülelni… A minősítés és a kifakadás konkrétan egy olyan eset miatt történt, amikor az alváshoz készülődő kisgyermek ráébredt, hogy a bölcsiben felejtette az alvós állatkáját, és nagy sírás közepette követelte azt. Az anyuka pedig fogta magát, és elment az alvós állatért. No, ezért kapott „gyermeke által manipulált, rossz anya” minősítést szegénykém, egy gyermektelen fiatal lánytól…
Nem tudom, Te hogy vagy vele, de engem az ilyen helyzetek rettentően bosszantanak. Milyen alapon ítél el bárki bárkit is? Főleg egy gyermektelen egy gyermekest? Általában az a tapasztalatom, hogy a gyermeknevelésről mindig mindenkinek van véleménye, mindig mindenki jobban tudja, hogy mit, hogyan kellene csinálni – FŐLEG a gyermektelenek. Mert ők hallottak ezt-azt, esetleg olvastak ezt-azt, és úgy gondolják, hogy ezekből a dolgokból levont következtetéseik mindig, minden helyzetben (és minden gyermekre) helytállóak, és 100%-osan tökéletesek. Persze, mert még nem „láttak” gyereket… Nem akarok álszent lenni, természetesen mindig mindenkinek megvan a maga véleménye a másikról, mert mi emberek ilyenek vagyunk. De olyan dologról ne legyen határozott – pláne negatívan értékelő – véleményünk, amiről nincs tapasztalatunk!
Kétgyermekes anyaként sokszor visszagondolok azokra a beszélgetésekre a volt munkahelyemen, melyek gyermekes- esetleg többgyermekes anyukákkal folytak. Sok-sok történetet meghallgattam már akkor is a gyermekekről, a viselkedésekről, a bosszúságokról, a mindennapokról, a korszakokról és a nehézségekről. De mindezek mellett a rengeteg örömről és boldogságról is, amit nap-mint nap kapnak a gyermekeiktől az anyák.
Emlékszem, hogy nekem is volt elméletem, mit hogyan fogok majd csinálni (nem, nem arról, hogy neki hogy kéne csinálnia), ha gyerekem lesz. ….és bizony szerencsém van, mert ezek az elméletek máig megmaradtak, és ezekhez tartom is magam. Mi az a fajta pár voltunk, akik előre „eltervezték”, hogy mit hogyan szeretnének csinálni, és milyen elveket szeretnének követni. Természetes, hogy nem terveztünk el mindent napról-napra és előre megírt fejlődési elvárás-listánk sincsen, de a nagy körvonalakat megtartottuk. A gyermekeink (egy kétéves és egy nyolc hónapos) kétnyelvűek, az első itthon töltött naptól a saját szobájukban alszanak a saját ágyaikban, és meg kell, hogy mondjam, maguktól mennek el aludni és egy mese után egyedül alszanak el. Próbálunk mindig következetesek maradni, bár ez nem mindig egyszerű a két kis minyonunkkal – merthogy viccesen így hívjuk őket. A hétköznapok általában nagyon zűrösek, néha kiabálok vagy egyszerűen csak dúlok-fúlok magamban, de ezért még nem érzem magam rossza anyának. És az a gyermektelen vesse rám az első követ, aki nap mint nap ugyanazt végigcsinálja bosszankodás és idegeskedés nélkül, amit Mi, ANYÁK.
A fent említett szituációhoz pedig még csak annyit, hogy szerintem jól tette az anyuka, hogy „visszaszerezte” valahogy azt az alvós állatkát, és egyáltalán nem gondolom úgy, hogy ez manipuláció volt a gyermek részéről. Neki olyan az alvós állatkája, mint nekünk a párnánk – elég nehezen tudnánk nélküle elaludni. Egy jó tanács az ilyen váratlan helyzetek elkerülésére: tartsunk több alvós kedvencet forgalomban (nem feltétlenül egyformát), így lesz pótlás, ha elkeveredik az egyik.
Aki pedig szeretne – illetve van ideje – olvasni egy kicsit, annak szeretettel ajánlom Francesca Newby: Anya lettem című könyvét. Sok-sok vicces történet van benne a mindennapi problémákról és azok különféle megoldásairól.
Ha Neked is van hasonló történeted, esetleg valami megoldásod vagy javaslatod az ilyen szituációk kezelésére, írd meg nekünk. Kíváncsiak vagyunk, ki hogyan reagál egy ilyen helyzetben.
