Sejtjük, hogy valami nincs rendben, amikor a gyerekünk éktelen üvöltésbe kezd, ha beüti a lábát, lefröcsköli magát kézmosás közben, eltörik a kezében lévő banán, földre esik a kakaós csiga, vagy nem sikerül a legódarabok összeillesztése. Biztos minden szülőnek ismerősek a helyzetek, amikor vigasztalhatatlanul zokogni, ordítani kezd – látszólag indokolatlanul hevesen reagálva banális kis balesetekre. „Ne sírj” – mondjuk neki, és minden erőnkkel azon vagyunk, hogy mielőbb megszüntessük a kiváltó okot. Ezerrel ragasztjuk össze a banánt és illesztjük össze a legót, és közben nem értjük, miért is nem vigasztalódik meg ettől rögtön. A csillagot is leígérjük az égről, veszünk új kakaós csigát, próbáljuk elterelni a figyelmét.
A kapcsolódó nevelés legújabb bejegyzésében arra ösztönöz, hogy, érdemes végiggondolni, mi is történik ilyenkor pontosan. Mi magunk is érezhetjük, valójában nem a lefröcskölt pólóval vagy a letörött banánnal van gond: a gyerekünk sírni kezd, mert nincs már ereje együtt élni valamivel, ami számára nehéz. Túlcsordult a feszültség, a rossz érzés, a fájdalom, amit így akar kiadni magából, hiszen a sírás (sőt, a hiszti, a tombolás, a remegés, az izzadás is!) az egyik leghasznosabb velünk született képességünk arra, hogy „kitisztogassuk” magunkból a rossz érzéseinket, feldolgozzuk a fájdalmainkat, és újra önmagunk lehessünk.
Amikor tehát azt mondjuk a gyermekünknek, „ne sírj”, valójában megakadályozzuk őt egy hatékony érzelmi nagytakarításban, és azt üzenjük: kellemetlen nekem téged sírni látni. Nem tudok mit kezdeni a te fájdalmaddal.
Természetesen jót akarunk ezzel: megvigasztaljuk őt, segítünk neki. És mi magunk is annyiszor hallottuk (hallhatjuk a mai napig) ezt az üzenetet a szüleinktől, a környezetünktől, hogy berögzült: a sírás rossz, felesleges, a vigasztalás pedig akkor sikeres, ha mielőbb véget vet neki.
Mi az mégis, amire ilyen helyzetekben a legnagyobb szüksége van a gyerekünknek? Összefoglalva: arra, hogy meghallgassuk őt.
A gyermek megnyugtatása 4 pontban:
1. Várjunk. Sokszor nincs szükség válaszra vagy a helyzet konkrét megoldására, csak annyira, hogy empatikusan meghallgassuk őt anélkül, hogy mindenáron vigasztalni próbálnánk, vagy elterelnénk a figyelmét. Ha szeretettel kivárjuk, hogy kisírja magát, legtöbbször magától megoldódik minden.
2. Maradjunk mellette. A testkontaktus valójában a gyermek „anyanyelve”, fontos neki, hogy megöleljük, megfogjuk a kezét, vagy ha mindezt nem engedi, a közelében maradjunk. Ezzel azt éreztetjük vele, hogy biztonságban van, nyugodtan „széteshet”, mi szeretettel megtartjuk őt.
3. Igyekezzünk a szemébe nézni. Amikor agyunkat elönti a keserűség, sokszor már nem is amiatt tombolunk, ami elsőként kiváltotta a sírást, hanem sok felgyülemlett, ki nem sírt feszültség távozik. Amikor a gyerekünk ilyen érzelmi állapotban van, azzal tudunk a leginkább segíteni neki, ha láthatja rajtunk, hogy hozzánk biztonsággal kapcsolódhat, érzelmileg elérhetőek vagyunk számára. Ennek egyik legegyértelműbb jele a szemkontaktus. Bár ők maguk a heves érzések közepette eleinte egyáltalán nem tudnak a szemünkbe nézni, fontos, hogy amikor nagy ritkán felpillantanak, azt lássák, itt vagyunk, nincsenek egyedül azzal, ami nehéz. Ebből általában erőt merítenek egy újabb alámerülésre a nagy érzelmekben, míg lassan egyre inkább a szemünkbe tudnak nézni, velünk tudnak lenni az itt-és-mostban, és a rossz érzésektől megszabadulva tudják fogadni a szeretetünket.
4. Ne beszéljünk túl sokat! Képzeljük azt, hogy a sírása valójában monológ, amivel elmeséli, mi van vele. Ha mindezt szavakkal tenné, mi nem beszélnénk közben folyamatosan, hanem csendben meghallgatnánk őt. Ám ha mi beszélünk – még ha azzal a céllal is, hogy neki jobb legyen – már nem rá figyelünk, nem vagyunk neki jelen, hanem visszacsúszunk a bevett működésmódba, ahol a sírást le akarjuk állítani, és igazából nem hagyjuk őt szóhoz jutni.
Nem csak a gyerekek, mi, szülők is érezhetjük úgy néha, hogy nagy szükségünk lenne rá, hogy kisírjuk magunkat valakinek. A Páros meghallgatás egy egyszerű, könnyen elsajátítható módszer erre: keressünk valakit, akiben megbízunk, és felváltva öntsük ki egymásnak a szívünket. Fontos, hogy ilyenkor nem adunk tanácsot, nem vetünk közbe semmit segítő szándékkal, hanem – bízva abban, hogy ő maga is meg tudja oldani a nehézségeit – csak meghallgatjuk az érzéseit, és titoktartást ígérünk. Érezni fogjuk, hogy akár 5-10 perc is csodákra képes, és utána sokkal könnyebben tudjuk a gyerekeinket is értő figyelemmel hallgatni.
Mit is mondhatunk tehát a jól berögzült „ne sírj” helyett? Talán annyit: tudom, hogy ez nehéz, de én itt vagyok veled.
