Spoiler: Ez nem lesz vidám. Egy csodálatos tavaszi napon nem a veszteségek jutnak eszünkbe, hanem a megújulás, a változás lehetősége. Egy pillanatra azt reméljük, megtörténhet velünk bármi, és a legelkeseredettebb kívánságaink is teljesülhetnek!
Néhány éve egy hasonlóan szikrázó tavaszi napon a családom, és én szintén vártunk egy olyan lehetetlen csodára, ami nem engedi darabjaira hullani egyikünk életét sem. Egy búcsúzó lélek utolsó pillanataiba kapaszkodva ültünk a betegágynál, és csak bámultuk azt a kezet, amelyet úgy vágytunk fogni, tartani, hogy átvehessünk valamennyit a teherből, de már a simogatástól is fájdalmasan húzódott el.
Néha csak mereven néztünk magunk elé a szüleimmel, néha pedig a gyorsan elsorvadó, egykor gyönyörű fiatal srác elgyötört tekintetében kerestük azt a néhány tiszta pillanatot, amelyben végre egymásba fonódhattunk.
Majd egy éjjel megtörtént. Akkor tudott elindulni, mikor nem volt vele egyikünk sem. Az éjszaka feltámadó szél hátán, hősként, emelt fővel távozott a világunkból. Az eszünk felfogta, hogy már nem tudott tovább maradni, de a szívünk vadul, és lángolva küzdött a valósággal. Évekbe telt mire képesek voltunk annyit sírni, hogy belefáradjunk. Kissé megfogyatkoztak a könnyek, de a fájdalom a ugyanaz maradt. Megtanultunk együtt élni vele. Átalakult, de ma is a felszín alatt toporog, néha utat tör magának, néha pedig melankólikusan belesimul a lelkünkbe.
A halála évekig felfoghatatlan maradt számomra.
Aztán valahogy jött a vágy, hogy saját gyereket szeretnék. Furcsa fricska a sorstól, hiszen láttam a szüleimet, amint éppen igyekeznek nem megtébolyodni a gyermekük elvesztése miatt. Vártam még. Biztosan akartam tudni, hogy a gyermekemet nem azért hívom erre a világra, hogy megpróbáljam Őt pótolni, vagy a családomat ilyen módon boldogságra “kötelezni”. Tiszta szívvel, és tiszta lélekkel kellett várnom az új életet, nem pedig elégtételként egy elveszett jövőért cserébe.
Fotó: pinterest.com
{adselite}
És egyszer csak megérkezett a várva várt csöppség az életünkbe. Ekkor értettem meg egy újabb árnyalatát a gyásznak. Rádöbbentem, hogy ők ketten soha nem ismerhetik már meg egymást a földi életükben. A sors az én fiamat is megfosztotta egy mentortól, egy példaképtől, egy másfajta látásmódtól, amit Ő hozhatott volna az életébe. Sokszor elképzelem őket egy nyári estén nagyokat beszélgetve békésen sörözgetni, majd snitt… Nem lesznek közös pillanataik, emlékeik, nem lesznek nyomot hagyásaik egymásban. Mennyi kaland várt volna rájuk, ami sosem tud valóra válni! A gyászom eddig nem terjedt ki önmagam sajnálatára. Igazán Őt gyászoltam, azt amit elveszített: a fiatalságát, a jövőjét, a lehetőségét egy teljes élet megtapasztalására. Most pedig itt vagyok, egy gyermekkel az oldalamon, aki tudom, hogy imádná ezt az embert, és most újra nehezemre esik elviselni a hiányát.
Próbálok a fiamnak mesélni Róla, ahogy nő, majd egyre többet. Azt kell higgye, hogy ismerte. Elevenedjen meg előtte a mosolya, a mozdulatai, a története! Még nem érti pontosan az egészet, nem is kell. Csak annyit mondunk neki, amennyit elbír.
Néha felfedezni vélek hasonlóságokat is kettejükben. Időnként ugyanazt a huncut zsiványságot látom megcsillanni a kisfiam szemében is. Mostanában pedig egyre világosabb, hogy ugyanazt a formájú kezecskét simogathatom ma anyaként, mint amit anno annyira vágytam a végsőkig szorítani testvérként. Rosszabb pillanataimban pedig őszintén remélem, hogy csak a kezük hasonló, de a tenyerükben rejlő életvonalak más utat jelöltek ki számukra.
A temetőbe családként, együtt megyünk. Az apróság már tudatosan keresi az Ő sírját, mondja a nevét, és gondosan leteszi a virágot. Megtanulta, hogy ezen a helyen csend van, mert itt nincs már mit mondani. Itt nincs bohóckodás, csak mély tisztelet, és emlékezés. Tudja. A maga kis komolyságával néhány percre ő is lelassul.
Azt gondolom, hogy a halál az élet velejárója, nem nyomasztani kell ezzel a gyerekeket, de igenis beszélni kell róla! Joguk van tudni a családjuk történetét, és nem utolsó sorban fontos, hogy ők is őrizzék az elvesztett szeretteink emlékét.
Azt szeretném, hogy tisztán, és őszintén helyt álljanak majd egy ilyen helyzetben, és képesek legyenek a félelmüket legyőzve odafordulni a beteghez, vagy a gyászolóhoz, és a szemébe nézve annyit mondani: “Itt vagyok!”
