Az egy éves kislányom nagyon szeret a telefonom fülhallgatójával játszani, ami nem lenne baj, ha nem volna mindkét végén egy-egy könnyen lenyelhető szilikon kupak- na, és nem kerülne egy havi fociedzés árába.
Egy egy évessel határt szabni igazi türelemjáték. Nagyfokú elhatározásra van szükség, hogy megértessük a gyerekkel, hogy mit szabad, és mit nem. Sokszor egyszerűbbnek tűnik ráhagyni a gyermekre a dolgokat, vagy lezárni a problémát egy „Nem szabad!” kijelentéssel, azonban ez hosszútávon nem hoz eredményt. Ott marad a gyermekben, egy „Miért?” megoldatlan probléma. Ha eredményesek akarunk lenni, türelmesen végig kell vinni a probléma okát, vagyis ” Miért nem szabad valamit megtenni”. Tehát ha sikerült elhatározni, és pontosan megfogalmazni a célt, jön a türelemjáték.:) Leülsz, és elmondod neki, hogy miért nem szabad. Ha kell 100-szor megerősíted az okot, amiért nem szabad megtenni valamit! Ne hagyj a gyerekben kérdőjelet, a helytelen cselekedetére vonatkozóan. Nem szabad, mert ………- és ezt addig ismétled, amíg ő maga is megérti, és úgy fog tenni. Mindezt addig ismételd, amíg az eredmény látható és mérhető nem lesz, vagyis megérti, hogy mit szabad és mit nem!
Már többször elhatároztam, hogy határt fogok szabni, és nem engedem, hogy telefonom fülhallgatójával játszani a gyermekem, de mindig beadtam a derekam pedig kitör a frász tőle!
Türelem
A minap épp egy kiadós meghallgatópározás után voltam, ő nemrég ébredt fel, ettünk, ittunk, pelust is cseréltünk, amikor megint rátalált a fülhallgatómra az asztalon. Fél pillanat alatt a szilikon kupak a szájában volt, és úgy rágcsálta mintha gyerekrágógumi lenne. Ez a továbbfejlesztett változat már elég sok(k) volt nekem, így vettem egy nagy levegőt, a tekintetét keresve leguggoltam mellé, amikor is szerencsére épp kipottyant a szájából a kupak -így legalább nem kellett finoman kikanalaznom az ujjammal belőle-, és csak annyit mondtam a kezemet a fülhallgatóra helyezve, hogy „Nem kicsim, nem, ez nem játék.” Több sem kellett neki, elkezdte üvöltve eltolni a kezemet róla, az övével pedig húzta maga felé. El tudjátok képzelni a jelenetet, ugye?! Sírt, kiabált, vonaglott a földön, persze a zsinórt görcsösen a kezében tartva. Eközben én terpeszülésben finoman köré fontam magam a földön és tartottam a pici fejét, hogy meg ne sérüljön. A tekintete üvegesen a távolba révedve csak úgy záporozott a nagy könnyektől. „Tudom kicsim, tudom. Nehéz most ez neked.” „Itt vagyok.” „Igen, tudom, nehéz.” Csak pár szót ismételgettem nyugodtan a fülébe miközben tartottam őt, hogy kiadja a feszültségeit sírva-kiabálva. Így ment ez hosszú -hosszú perceken át amikor egyszer csak hirtelen,mint aki megvilágosodott felült és rám nézett. Odabújt az ölembe a fülhallgatót persze még mindig a kezében szorítva. Felém nyújtotta, rámosolyogtam és elkezdtem játékosan mutogatni neki, hogy „Ide a fülünkbe dugjuk! Halló?! Halló?!” Ő pedig vissza mosolyogva utánozott. Aztán a szájához vette újra, én ingattam a fejem, mire ő is és újra a füléhez tette. Így ment ez aztán egy jó darabig, amíg meg nem unta, és elkezdte a kinyitható ablakos mesekönyvét böngészni.
{adselite}
Eredmény
Azóta is többször a kezébe keveredett a fülhallgatóm dde már minden alkalommal ingatja a fejét amikor a szájához közelíti, gyorsan a füléhez dugja és cinkosan mosolyog közben rám. Én pedig igyekszem minél elérhetetlenebb helyekre letenni a fülhallgatóm de ha mégis varázslatos módon hozzáfér már én is nyugodtabb vagyok mert tudom, hogy van megértés benne arról, hogy mit nem lehet vele tenni.
